Ernest Hemingway - Fiesta - The Sun Also Rises

Ritkán szoktam klasszikusokat olvasni sajna, pedig szeretem őket csak ugye kevésbé van hangulatom hozzájuk. Most épp rám fért a sok sci-fi jellegű könyvek után egy kis realitás.

Hemingwaytől eddig olvastam az Öreg halász és a tengert még általánosban - ki ne olvasta volna - és az Akiért a harang szólt, mert megvolt nekünk otthon. Nem tartoznak a kedvenceim közé, nem is emlékszem rájuk túlságosan. Ezt a könyvet a pasimnál találtam, ő mondta, hogy nem bírt vele, kétszer belekezdett, de mindkétszer félbehagyta, pedig 200 oldal az egész.

Tényleg kissé nehézkesen indul, ugyanis Hemingway stílusa a dialógusaiban főleg, teljesen más mint amihez a modern olvasó hozzá van szokva. 

Még mielőtt nagyon belemélyednék, íme a történet. Főhősünk, narrátorunk Jake újságíró, Párizsban él. Részt vett az első világháborúban és egy háborús sérülésnek köszönhetően impotens ha jól értettem, ezt a szálat nem nagyon magyarázzák. Szerelme Brett egy kétszer elvált nő, akivel csak plátói a kapcsolata minden bizonnyal a sérülés miatt, és aki mondhatni a társaság középpontja, minden férfi belé szerelmes. Jake és barátai élik világukat Párizsban, havonta kapják az "örökségüket" otthonról (nem tudom hogy fordítsam le jobban), amiből fényesen megélnek. A könyv első fele a párizsi életüket és a baráti társaságot hivatott bemutatni, majd elhatározzák, hogy Spanyolországba utaznak a pamplonai bikafuttatásokra. Időközben Jake egy barátja szintén beleszeret Brettbe, együtt is töltenek pár hetet miközben Brett vőlegénye (!!!) távol van. Végülis Jake, a barát Robert, a vőlegény Mike, Brett, valamint még 1 barát, Bill (ő az egyetlen, aki nem kerül semmilyen kapcsolatba ezzel a nővel) érkezik meg Pamplonába, ahol a felszínen minden szép és jó, ám igazából dúl a féltékenység és a dráma. Nem hiszem hogy nagyon lelőném a poént, ha elmondom, hogy egyszercsak Brett lelép az ifjú torreádorral, ám végül csak visszatér a megszokott partneréhez, és az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Szóval a gondolataim... Először is amint már említetten tényleg nehéz volt megszokni a stílust, mert Hemingway a párbeszédek csak a szereplők szájából elhangzó mondatokat tartalmazzák, semmi instrukciót, gondolatot vagy érzelmet. Idővel jobban rá lehet érezni a dialógusok mögött rejlő feszültségre, az addig hiányolt érzelmekre és olvasmányossá válik a történet. Kifejezetten szerettem a spanyolországi elbeszéléseket, az író tömör mondatokkal is hangulatos leírást ad a velük történtekről.

Hemingway tényleg élt Párizsban és Latin negyed valamint a Montparnasse volt az akkori írók, művészek kedvenc helye, amikor én jártam ott, láttunk is egy olyan kávézót amelyet Hemingway rendszeresen látogatott. Élmény volt olvasni azokról a helyekről, amelyekről tudtam, hogy merre vannak.

Igazából ez az a korszak - a 20as évek közepe - amikor én is a legszívesebben éltem volna. Egyébként hihetetlen hogy mennyire semmi se semmi dolguk nem volt ezeknek az embereknek. Minden este étteremből bárba, bárból táncolni jártak, végül ismét végiglátogattak néhány bárt csak a miheztartás végett. Ebből következik, hogy rengeteget ittak akkoriban. A könyv végére kezdtem rájönni, hogy ez a mennyiség eszméletlen, egy háromfős társaség alapból 3 üveg borral indított. Azon is elgondolkoztam olvasás közben, hogy mennyire egyszerű (vagy éppen bonyolult) volt az élet a mobiltelefon és email, sőt még a telefon elterjedése előtt, amikor csak táviratban tudták az emberek közölni a sürgős mondanivalójukat. Ma vajon hogy szerveznétek meg egy baráti társasággal történő vacsorát, egy másik országban történő találkozásról nem is beszélve? Legközelebb gondoljatok bele, hány utolsó pillanatban történő változás következik be, jajj, a metómegálló melyik kijáratánál vagytok? Ja, Brent Cross Station, és nem pedig Brent Cross Shopping Centre? Hol? Kikkel? Mi??

Visszatérve a könyvre, ez egy hihetetlenül magával ragadó történet, legfőképpen a stílusa és a korszak miatt amit bemutat. Hemingway első jelentős regénye, azt olvastam, hogy meghatározta a következő 20 év amerikai újságírását, valamint Brett is példaképpé vált a nők körében, mind stílusában, mind viselkedésében. Nem vagyok meglepve. :) 

Magyarul "A nap is felkel" címmel jelent meg.

Neil Gaiman - Neverwhere (Sosehol)

Erről a könyvről is olvastam már különböző blogokon, és amikor a Her Fearful Symmetry-t vettem meg, az eladó pasi ajánlotta, hogyha az tetszik, akkor mindenképpen olvassak Neil Gaimant és szerinte ezzel a könyvvel érdemes kezdeni. Ez csak megerősítés volt számomra, mert addigra már én is meghoztam ugyanezt a döntést. Ha még hozzáteszem hogy ő írta a Stardust  és a Coraline című film alapjául szolgáló könyveket, akkor szinte már be sem kell mutatni az írót.

A történet szerint létezik egy alternatív London ahol azok az emberek élnek, akik "átestek a réseken".

Főhősünk, Richard Mayhew gyanútlanul éli átlagos mindennapjait Londonban, ám egy este segít egy bajbajutott, furcsa lányon, aminek következtében megszűnik létezni a fenti világ (London Above) számára. Így kerül le London Below-ba, ahol teljesen elveszettnek érzi magát a furcsábbnál furcsább teremtmények között. A bajbakerült lány még mindig bajban van és egy vadásszal meg egy márkival kiegészülve próbálnak rájönni, hogy ki gyilkolta meg a lány (egyébként Door - magyarul Ajtó - kíváncsi vagyok ezt hogy fordították le) családját, miközben két vérszomjas és kegyetlen gyilkos lohol a nyomukban.

Kétségtelenül az egyik legeredetibb könyv amit mostanában olvastam, még akkor is, ha a tipikus road-moviek, kalandfilmek sémájára épül. Többször eszembe jutott a Princess Bride mialatt olvastam, bár mind a története mind a humora teljesen különböző volt, mégis olvasás közben ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert.

Azt is be kell hogy valljam, hogy a könyv első fele nem különösebben nyűgözött le. Túl sok az "undi" rész és leírás, ráadásul Croup és Vandemar - a két bérgyilkos - a két legvisszataszítóbb figura akikről valaha olvastam. Mindezek mellett annak ellenére hogy Londonban játszódik (imádom az ilyen könyveket, pl a Bridget Jonest teljesen más élmény angolul olvasni úgy, hogy már élt Londonban az ember), nekem nem volt elég, hogy az író vett 1-2 metróállomás nevet és jól eljátszogatott vele. Ezen kb. addig aggódtam, míg egy alkalommal megláttam egy az Earl's Courtra tartó metrót, és elkezdtem vigyorogni... A történet is kezdett begyorsulni a könyv felétől (Richard az elején túl pipogya) és onnantól fogva teljesen magával is ragadott. Örültem annak is hogy nem vitték túlzásba a romantikus szálat, a fordulat a végén kellően meglepő, és a lezárás is meggyőző, hatásos. 

Van egy bizonyos fanyar, sötét humora a könyvnek, persze nem hahotáztam, de a két világ közötti ellentét, Richard elveszettsége és a fenti világ szerinti racionális gondolkodása, valamint azok az alapfeltevések, amelyek a mi világunkban magától értetődőek (Kensington az egyik legpucosabb környék Londonban, míg London Below-ban rettegve merészkednek oda, mert veszélyes) tökéletes humorforrások. Viszont szerintem szűkítik is a történet minden rétegét élvezni tudók csoportját, mert ha az ember nem tudja ezeket - nem tudja, hogy a Centre Point épülete mennyire ronda, az Angel - Islington párhuzamról nem is beszélve -, az emögött lévő finom humort nem fogja tudni megértei. Szívesen beleolvasnék a magyarul is, mert biztos vagyok hogy nem volt egyszerű dolga a fordítónak.