Erről a könyvről is olvastam már különböző blogokon, és amikor a Her Fearful Symmetry-t vettem meg, az eladó pasi ajánlotta, hogyha az tetszik, akkor mindenképpen olvassak Neil Gaimant és szerinte ezzel a könyvvel érdemes kezdeni. Ez csak megerősítés volt számomra, mert addigra már én is meghoztam ugyanezt a döntést. Ha még hozzáteszem hogy ő írta a Stardust és a Coraline című film alapjául szolgáló könyveket, akkor szinte már be sem kell mutatni az írót.
A történet szerint létezik egy alternatív London ahol azok az emberek élnek, akik "átestek a réseken".
Főhősünk, Richard Mayhew gyanútlanul éli átlagos mindennapjait Londonban, ám egy este segít egy bajbajutott, furcsa lányon, aminek következtében megszűnik létezni a fenti világ (London Above) számára. Így kerül le London Below-ba, ahol teljesen elveszettnek érzi magát a furcsábbnál furcsább teremtmények között. A bajbakerült lány még mindig bajban van és egy vadásszal meg egy márkival kiegészülve próbálnak rájönni, hogy ki gyilkolta meg a lány (egyébként Door - magyarul Ajtó - kíváncsi vagyok ezt hogy fordították le) családját, miközben két vérszomjas és kegyetlen gyilkos lohol a nyomukban.
Kétségtelenül az egyik legeredetibb könyv amit mostanában olvastam, még akkor is, ha a tipikus road-moviek, kalandfilmek sémájára épül. Többször eszembe jutott a Princess Bride mialatt olvastam, bár mind a története mind a humora teljesen különböző volt, mégis olvasás közben ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert.
Azt is be kell hogy valljam, hogy a könyv első fele nem különösebben nyűgözött le. Túl sok az "undi" rész és leírás, ráadásul Croup és Vandemar - a két bérgyilkos - a két legvisszataszítóbb figura akikről valaha olvastam. Mindezek mellett annak ellenére hogy Londonban játszódik (imádom az ilyen könyveket, pl a Bridget Jonest teljesen más élmény angolul olvasni úgy, hogy már élt Londonban az ember), nekem nem volt elég, hogy az író vett 1-2 metróállomás nevet és jól eljátszogatott vele. Ezen kb. addig aggódtam, míg egy alkalommal megláttam egy az Earl's Courtra tartó metrót, és elkezdtem vigyorogni... A történet is kezdett begyorsulni a könyv felétől (Richard az elején túl pipogya) és onnantól fogva teljesen magával is ragadott. Örültem annak is hogy nem vitték túlzásba a romantikus szálat, a fordulat a végén kellően meglepő, és a lezárás is meggyőző, hatásos.
Van egy bizonyos fanyar, sötét humora a könyvnek, persze nem hahotáztam, de a két világ közötti ellentét, Richard elveszettsége és a fenti világ szerinti racionális gondolkodása, valamint azok az alapfeltevések, amelyek a mi világunkban magától értetődőek (Kensington az egyik legpucosabb környék Londonban, míg London Below-ban rettegve merészkednek oda, mert veszélyes) tökéletes humorforrások. Viszont szerintem szűkítik is a történet minden rétegét élvezni tudók csoportját, mert ha az ember nem tudja ezeket - nem tudja, hogy a Centre Point épülete mennyire ronda, az Angel - Islington párhuzamról nem is beszélve -, az emögött lévő finom humort nem fogja tudni megértei. Szívesen beleolvasnék a magyarul is, mert biztos vagyok hogy nem volt egyszerű dolga a fordítónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése