Stieg Larsson - The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány)

Gondolom sejtitek hogy ezt a könyvet is rég kiszemeltem, hiszen mind a mai napig nagy a hype körülötte, plusz legyek akár metrón, akár buszon valakit mindig kiszúrok, hogy a három rész valamelyikét olvassa. Tavaly karácsonyra ezt vettem a legjobb barátnőmnek, és neki is nagyon bejött. Én a nyaralásra vettem, meg de nem jutott rá idő eddig, mostanában viszont kezdek nagyon kíváncsi lenni a svéd filmre, úgyhogy gyorsan neki is fogtam.

Kissé lassan, de nem unalmasan indul a történet, jópár oldalon keresztül a főhős, Mikael Blomkvist életébe és szenvedéseibe nyerhetünk bepillantást miközben az járt a fejemben: ennek mi köze a történethez tulajdonképpen? Ugyanis annyit lehet tudni a fülszövegből hogy egy családi titok kinyomozásába fog majd bele. Ő pedig az elején egy ellene irányuló per ítéletének a következményeivel küszködik kicsit talán túl sokáig.

Szóval a lényeg tényleg annyi, hogy pillanatnyi elkeseredettségét kihasználva, a Vanger család feje felkéri Mikaelt hogy egyrészt írja meg a család történetét, de ez igazából csak alibi, inkább próbálja meg kideríteni mi történt unokahúgával, akit 36 évvel ezelőtt meggyilkoltak. Idővel Mikael mellé sodródik Lisbeth Salander, egy furcsa lány de zseniális információgyűjtő, akinek a múltjában szintén titok lappang.

Azt kell mondanom hogy a könyv úgy érdekes - már-már letehetetlen (egyik nap hajnali 2ig fennmaradtam - no comment) hogy a feléig kb semmi olyan nem történik ami a nyomozást előrevinné, sőt, ami számomra még meglepőbb volt, Lisbeth és Blomkvist sem találkoznak több mint 200 oldalon keresztül. 

A történet igazán izgalmassá akkor válik amikor végre tényleg sikerül a párosnak nyomokra bukkanniuk. Az is tetszett hogy az író úgy építette fel a sztorit, hogy én is képes voltam felvetni egy-két  következtetést, amit 2 oldallal később a szereplők is előhoztak és megbeszéltek... Elkövettem viszont azt a hibát, hogy véletlenül előrébb nyitottam ki a könyvet és megakadt egy mondatnál a szemem, ami miatt egész végig sejtettem hogy ki lesz a hunyó a végén. :S:S

A végső megoldás is ott bújkált az agyam mélyén, persze kellett, hogy végigvezessenek minden lépésen hogy minden letisztuljon, de örültem hogy lépést tudtam tartani a sztorival.

Viszont el kellett olvasnom pár fejezetet míg észrevettem: minden rész elején egy a nők ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatos statisztikai adat szerepel, és szinte minden női szereplőt bántalmaztak élete során. Ahogy közeledünk a történet vége felé, úgy derülnek ki az egyre durvább és kegyetlenebb részletek amelyek még engem, a gyakorlott Gyilkos elmék (Criminal Minds) nézőt is ledöbbentettek.

A könyv címszereplője Lisbeth, ennek ellenére egyértelműen Mikael az erősebb és a szimpatikusabb karakter, míg a lány nem nyerte el a szimpátiámat, pedig a hozzá hasonló karakterek el szokták. Amint említettem, neki is megvannak a maga titkai, gondolom a következő könyvek egyikében jobban kibontják az ő történetét is, és akkor hátha megváltozik a véleményem.

Kicsit éreztem hogy fordítást olvasok, bár nem volt zavaró, és sajnáltam hogy még sosem voltam Svédországban, mert rengeteg utalás, utcanév, város-és országrész, politikai-gazdasági visszatekintés szerepel benne, amit egy egyszerű külföldi sosem fog megérteni, átérezni.

Mindenesetre mindenkinek ajánlom aki szereti a jó kis klasszikus nyomozást némi családregénnyel és pszichopatákkal fűszerezve.

Lauren Weisberger - Last Night at Chateau Marmont

Ezt a művet sem szándékozom önmagában bemutatni, hiszen a Devil Wears Prada mondhatni alapmű csajok között, akár a filmről, akár a könyvről beszélünk, bár gondolom a filmre ez inkább igaz. Szerintem nem annyira sokan tudják hogy az írónőnek még két könyve jelent meg ezután és a Last Night... a sorban a negyedik. Én ugye olvastam mind, azon egyszerű indíttatásból, hogy a Tescoban anno a Devil Wears Prada és az Everyone Worth Knowing egy kötetben 3 fontért volt megvehető, én meg szerintem épp olyan passzban voltam, hogy úgy gondoltam sokat és romatikusat akarok olvasni. Azután pedig ha jól emlékszem a szokásos 2t fizet 3at kap Waterstones akció keretében szereztem be a harmadikat - Chasing Harry Winston - mert tetszett a fülszöveg.

A Devil Wears Prada kapcsán a filmet előbb láttam, és kissé meg voltam lepődve a lényegesen eltérő befejezésen, és emlékszem némi párhuzamot tudtam vonni Andrea és köztem, lévén én is voltam/vagyok PA, bár nem abban a szektorban, teljesen más főnökökkel, körülmények között, mégis tudom milyen az amikor valamilyen oknál fogva alárendeled magad (bár inkább úgy fogalmaznék: alárendelődsz) a főnök utasításainak, és el kell viselned minden furcsaságát. :) Jó, jó, kis túlzással, de a pszichológiája ugyanaz. A történet is jól meg volt szerkesztve, elhittem, hogy Andreának tényleg nincs más választása, csak megtenni a következő lépést és észre sem veszi, hogy szépen lassan a mókuskerékben találja magát, és már ő sem különbözik azoktól, akiket eddig lenézett.

Az Everyone Worth Knowingban az tetszett, hogy itt már volt kézzelfogható szerelmi szál, habár a csaj munkájának lényegét nem értem a mai napig... :) Másra sem emlékszem belőle...

A Chasing Harry Winston eddig a kedvencem, mert három törtnetet kellett egy köyvnyi hosszúságba beletömöríteni, azaz nem sok idő maradt a bullshitre, és a három szál pont jó arányban váltogatja egymást. Elkezdtem most újraolvasni, mert szégyen vagy nem, akárhogyis próbáltam emlékezni hogy mi volt a központi szereplő (Leigh) történetszála, semmire nem emlékeztem... Ami megmaradt mindhárom történetből, az a vége, a felemelő érzés, amikor minden a helyére kerül, és a lányok megtalálják a helyüket a világban... (...és boldogan élnek amíg meg nem halnak...:)) Ez mindhárom könyvre is igaz.

Tehát a felemelő érzés tudatában a Last Night-ot is vártam, már kb hónappal a megjelenése előtt tudtam, hogy napra pontosan mikor fog megjelenni, és hogy viszem a nyaralásra mint könnyű nyári olvasnivalót. Szerencsére rögtön 3for2-ért lehetett kapni (nem biztos, h a minőség jele?). Háááát őszinte leszek, nagy csalódás volt. Főhősnőnk Brook, dietetikus (nutritionist angolul), boldog házasságban él Juliannel, a kevéssé sikeres dalszerző-énekessel, aki miatt dupla műszakot is vállal, csak a pasi a zenélésre koncentrálhasson. Ahogy annak lennie kell, sok sok év névtelenség után Julian egycsapásra híres lesz, fellépések, interjúk, turné, album követik egymást szédítő sebességgel, paparazzik, pletykák, haszonlesők pedig sötét felhőket varázsolnak Brooke feje főlé. A music business megjelenítése nagyon tetszik, remélem nem csak kamu, hanem tényleg kutatómunka/tudás áll mögötte, a fashion magazine, a celeb-partivilág leírása után gondolom így is van. A legnagyobb buktatója a sztorinak, ahogy Brooke egymás után lepődik meg a vele történteken, és hogy a soksok együtt töltött év alatt amikor arról fantáziáltak, hogy mi lesz ha Julian híres lesz, egyszer sem merült föl a beszélgetésben a paparazzi téma, a "jajj, lesz e rám elég időd", a "mit kezdessz akkor a karriereddel"? Mindezekután jön a meseszerű befejezés, ami már kilóméterekről ordít, a mindent lezáró racionális, jajjdeénszeretlektevagyamindenemnemezentúlmindenmásképplesz beszélgetés, amit könyörgöm, 1 évvel azelőtt is megejthettek volna.

Oké, amikor olvastam nem voltam ennyire harcias kedvemben, és tengerpart/medence melletti olvasmánynak nem rossz, de összességében úgy gondolom, hogy elég gyenge történet.

Audrey Niffenegger - Her Fearful Symmetry (A Highgate temető ikrei)

Akárhogy is próbálja az ember, képtelenség úgy írni erről a könyvről, hogy legalább egy kicsit ne említené meg Az időutazó felesége című könyvet, amelyet szintén eme írónő tollából olvashattunk. Ráadásul mivel a blog elején beharangoztam, hogy múltbéli élményeimet is befűzöm ha kedvem tartja, mindenképp ki akarok térni rá.

Az időutazó feleségét nagyon sok könyvrajongó imádja, nem is nagyon hallottam olyanról, aki fanyalgott volna rajta. A romantikus történetek elmesélésében nagyon nehéz újat nyújtani manapság, nagyon kellett már, hogy jöjjön valaki és a meglévő sablonokat kicsit felrázza, újraértelmezze. Én ezt a könyvet még a fősuli alatt (azaz jó 5 éve? atyaég!) az egyik Győri Könyvhéten pillantottam meg és csupán a leírása alapján (miszerint nem megszokott romantikus történet) vettem meg. Már az elejétől magával ragadott a sztori, simán tudtam követni az idősíkok váltását, imádtam a stílusát, ami csöppet sem volt ömlengős, amikor a pasi szemszögéből láttuk a történetet, simán pasisan, néha közönségesen beszélt pl. a szexről. Mire befejeztem (végigbőgtem a végét természetesen) egyértelműen bekerült a kedvenc 5 olvasmányom közé. Az egyik nagy különlegessége a könyvnek, hogy az ember egyszerűen el akarja olvastatni másokkal is, szerintem így lett belőle siker, szájról szájra terjedt a híre, kézről kézre adták a könyvet . Én először odaadtam a legjobb barátnőmnek, aki imádta, és odaadta a pasijának, aki továbbadta az ő nővérének, stb. Kb 2 évig nem is láttam viszont, de nem bántam. Később megvettem egy másik barátnőmnek, aki annak ellenére, hogy nem nagy könyvbarát, és nem képes 15 percnél tovább egy helyben ülni, elolvasta, és imádta. Mire bejelentették hogy film készül belőle, már tűkön ültem, a trailert a megjelenése napján vagy 10x néztem végig. A film is nagyon tetszett, kihozták a történetből amit lehetett, de tény, hogy 90 percbe nem lehet mindent belerakni, de nem is vártam, hogy pont ugyanolyan legyen mint a könyv.

Mindezek után el tudjátok képzelni, hogy mennyire vártam a következő Niffenegger történetet, de csak kb egy hónapja vettem meg, mivel csak most jelent meg paperback kiadásban. Már a beharangozóban mindenki megemlítette hogy mennyire más, szóval felkészülten vettem a kezembe hogy ez nem egy Időutazó 2.

Itt is rögtön magával ragadott az írónő stílusa, amikor az első fejezetnél elkezdtem könnyezni, felsóhajtottam, hogy úristen, mi lesz itt még? Szinte az első laptól valami fátyolos melankólia telepszik a történetre, mivel az esős Londonban, a Highgate temető tőszomszédságában egy régi házban, antik bútorok és könyvek között játszódik, ez teljesen érthető is. A szereplői sem konvencionálisak, inkább csodabogarak. Elspeth és Edie ikrek, de még Edie lányai (Julia és Valentina- szintén ikrek) születése előtt "történt valami", és azóta nem találkoztak. Elspeth halála után Juliára és Valentinára hagyja lakását. A két lány, akik eddig nem találták a helyüket a világban, örömmel költöznek a Highgate temető mellett álló ház második emeletén lévő lakásba. Idővel megismerik a felső szomszédot, a kényszerbeteg Martint, és az alattuk lakó Robertet, aki Elspeth sokkal fiatalabb szerelme volt. És az elhunyt is feltűnik a színen, ugyanis szellem lett belőle, aki nem képes elhagyni egykori lakását, és most a lányokat kísérti kisebb nagyobb sikerrel. Ennyit a történetről, a szálak szépen lassan bonyolódnak, bontakoznak ki, az ember csak sodródik, sodródik, amíg a könyv vége felé egy furcsa érzés keríti hatalmába az olvasót és feleszmél: ajjajj, itt valami baj lesz! Nagyon tetszett a könyv, egészen a legvégéig, amikor is valami olyasmi történt, ami az egész lelkivilágomat felbolygatta, és nem hagyott utána nyugodni napokig. A lezárás számomra nem kielégítő, de sajnos nem árulhatom el miért anélkül, hogy lelőném a végét. Kétségtelenül egy zavarba ejtő, felkavaró, felháborító, szokatlan ámde magával ragadó alkotás.

(500) Days of Summer

Végre, végre egyszer rá tudtam beszélni a pasimat a kölcsönzőben hogy a szokásos thriller-akció film helyett valami más stílust válasszunk, mert már az agyamra megy a komolykodás-lövöldözés. A 500 Days of Summert választottam alternatívaként, mert az eddig hallottak alapján nem az a tipikus nyálas romantikus mozi. Valami csoda folytán ő is rábólintott, úgyhogy ez lett az esti program.

A film úgy reklámozta magát, hogy nem egy szerelmes film, hanem egy film a szerelemről. Vagy valami hasonló. Ami csupáncsak annyit jelent, hogy nincs happy end, dehát láttunk már ilyet, még ha nem is sokat. Szóval akkor remélem nem árulok el nagy titkot, ha elárulom a végét: bizony nincs boldogan élnek amíg meg nem halnak... A film tulajdonképpen nagyon egyszerű, egy fiú és egy lány megismerkedését, kibontakozó kapcsolatát és a kapcsolat végét követhetjük nyomon. A különbség csak annyi, hogy ez esetben a lány az, aki nem biztos a dolgában, mondván nem hisz a boyfriend-girlfriend hülyeségben, és semmi komolyat nem akar. És a fiú az, aki mindent megtesz, hogy a lány kimondja: együtt járnak. Ez volt a nagy buktató számomra a filmben, hogy 500 napig húzzák egymás agyát, ami több idő, mint ameddig sok feleennyire sem komoly kapcsolat tart. Ha együtt csinálnak programokat, élvezik egymás társaságát, rendszeresen szexelnek, és nincs harmadik a képben, akkor miért olyan nehéz kimondani? Mondhatnátok, hogy igen, de a csaj nem szerelmes, akkor miért? Viszont akkor miért bolondítja a srácot, akiről egyértelműen lerí, hogy odavan a lányért?

Ha ez nem zavarja a nézőt, akkor egy elgondolkodtató és bájos történetet kap a szerelemről, és arról, hogy mégha úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk az igazit, nem biztos, hogy tényleg így van.. Mindenképpen feldobja a filmet az oda vissza ugrálás az időben, enélkül sokkal unalmasabb lenne. Még annyit hozzátennék, hogy a kezdés, és a narrátor szerepeltetése kissé az Ameliere emlékeztet, ami inkább előny, mint hátrány, viszont a koraván húg szerepeltetése erőltetett, és nem is odavaló, plusz a színész kiscsaj is túljátssza a szerepét, minden jelenete szörnyű. A főszereplő Joseph Gordon-Levitt ellenben nagyon cuuukíííí, és jó színész is. Zooey Deschanel viszont kissé idegesítő sajna. :S