Akárhogy is próbálja az ember, képtelenség úgy írni erről a könyvről, hogy legalább egy kicsit ne említené meg Az időutazó felesége című könyvet, amelyet szintén eme írónő tollából olvashattunk. Ráadásul mivel a blog elején beharangoztam, hogy múltbéli élményeimet is befűzöm ha kedvem tartja, mindenképp ki akarok térni rá.
Az időutazó feleségét nagyon sok könyvrajongó imádja, nem is nagyon hallottam olyanról, aki fanyalgott volna rajta. A romantikus történetek elmesélésében nagyon nehéz újat nyújtani manapság, nagyon kellett már, hogy jöjjön valaki és a meglévő sablonokat kicsit felrázza, újraértelmezze. Én ezt a könyvet még a fősuli alatt (azaz jó 5 éve? atyaég!) az egyik Győri Könyvhéten pillantottam meg és csupán a leírása alapján (miszerint nem megszokott romantikus történet) vettem meg. Már az elejétől magával ragadott a sztori, simán tudtam követni az idősíkok váltását, imádtam a stílusát, ami csöppet sem volt ömlengős, amikor a pasi szemszögéből láttuk a történetet, simán pasisan, néha közönségesen beszélt pl. a szexről. Mire befejeztem (végigbőgtem a végét természetesen) egyértelműen bekerült a kedvenc 5 olvasmányom közé. Az egyik nagy különlegessége a könyvnek, hogy az ember egyszerűen el akarja olvastatni másokkal is, szerintem így lett belőle siker, szájról szájra terjedt a híre, kézről kézre adták a könyvet . Én először odaadtam a legjobb barátnőmnek, aki imádta, és odaadta a pasijának, aki továbbadta az ő nővérének, stb. Kb 2 évig nem is láttam viszont, de nem bántam. Később megvettem egy másik barátnőmnek, aki annak ellenére, hogy nem nagy könyvbarát, és nem képes 15 percnél tovább egy helyben ülni, elolvasta, és imádta. Mire bejelentették hogy film készül belőle, már tűkön ültem, a trailert a megjelenése napján vagy 10x néztem végig. A film is nagyon tetszett, kihozták a történetből amit lehetett, de tény, hogy 90 percbe nem lehet mindent belerakni, de nem is vártam, hogy pont ugyanolyan legyen mint a könyv.
Mindezek után el tudjátok képzelni, hogy mennyire vártam a következő Niffenegger történetet, de csak kb egy hónapja vettem meg, mivel csak most jelent meg paperback kiadásban. Már a beharangozóban mindenki megemlítette hogy mennyire más, szóval felkészülten vettem a kezembe hogy ez nem egy Időutazó 2.
Itt is rögtön magával ragadott az írónő stílusa, amikor az első fejezetnél elkezdtem könnyezni, felsóhajtottam, hogy úristen, mi lesz itt még? Szinte az első laptól valami fátyolos melankólia telepszik a történetre, mivel az esős Londonban, a Highgate temető tőszomszédságában egy régi házban, antik bútorok és könyvek között játszódik, ez teljesen érthető is. A szereplői sem konvencionálisak, inkább csodabogarak. Elspeth és Edie ikrek, de még Edie lányai (Julia és Valentina- szintén ikrek) születése előtt "történt valami", és azóta nem találkoztak. Elspeth halála után Juliára és Valentinára hagyja lakását. A két lány, akik eddig nem találták a helyüket a világban, örömmel költöznek a Highgate temető mellett álló ház második emeletén lévő lakásba. Idővel megismerik a felső szomszédot, a kényszerbeteg Martint, és az alattuk lakó Robertet, aki Elspeth sokkal fiatalabb szerelme volt. És az elhunyt is feltűnik a színen, ugyanis szellem lett belőle, aki nem képes elhagyni egykori lakását, és most a lányokat kísérti kisebb nagyobb sikerrel. Ennyit a történetről, a szálak szépen lassan bonyolódnak, bontakoznak ki, az ember csak sodródik, sodródik, amíg a könyv vége felé egy furcsa érzés keríti hatalmába az olvasót és feleszmél: ajjajj, itt valami baj lesz! Nagyon tetszett a könyv, egészen a legvégéig, amikor is valami olyasmi történt, ami az egész lelkivilágomat felbolygatta, és nem hagyott utána nyugodni napokig. A lezárás számomra nem kielégítő, de sajnos nem árulhatom el miért anélkül, hogy lelőném a végét. Kétségtelenül egy zavarba ejtő, felkavaró, felháborító, szokatlan ámde magával ragadó alkotás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése