Vavyan Fable - Mesemaraton, Mesemaraton: Emlékfutam

Amikor hazamegyek, a barátaimtól mindig magyar könyveket kérek ajándékba, mert hiányyik a magyarul magyar irodalmat olvasás. Legutóbb Vavyan Fablet hangsúlyoztam ki, mert tulajdonképpen az egyik barátnőm által ismertem meg a könyveit és gimi alatt az addig megjelent összes könyvét kiolvastam szerintem és vágytam valami egyedi magyarosra... Persze a végére kezdett elegem lenni a szájbarágós társadalomkritikákból, de ha otthon lennék akkor biztos up-to-date lennék a Fable könyvekből, mert ez valahogy alap. :)

A fent említett két könyvet kaptam, mert bár a Mesemaratont olvastam annak idején, de a folytatást már nem. A Mesemaratonnal kapcsolatban is csak arra emlékeztem, hogy valami nagyorrú pasas akit a leírások alapján tényleg nagyon nagyon hosszú nyakúnak képzeltem el - ezáltal sosem jött be, szekrényben csókolózás, Lucy in the Sky with Diamonds, avagy LSD, és valami magyar levél a végén amit egy apáca olvas. De ennyi. Az emlékek persze szépen lassan visszajöttek, de így sem unatkoztam olvasás közben.

A Mesemaraton egy lovasverseny, amelyet Hella Postor, az unatkozó korosodó milliomosnő szervez unalmában... Egy merő véletlen folytán találkozik Athéna Dobossal aki az ifjúkori önmagára emlékezteti aminek következtében elhatározza hogy Kupidót játszik és összehozza Athénát régi szerelme fiával - kerül amibe kerül... Megismerjük még Redfordot az idős nő testőrét/titkárát, akinek az a dolga hogy megvédje Athénát az itt ott felbukkanó gonosztevőktől. Ne kérdezzétek hogy mit akarnak a gonosztevők. Egyrész Redford hobbija hogy folyamatosan keresztbetesz nekik, másrészt egy ponton Don Jarrat (Hella Postor ex kedvesének fia) el akarja rabolni Athénát aki még korábban rossz helyen volt rossz időben és azt hiszik ő tulajdonított el pár láda kábítószert tehát mások is üldözik. Mindenki képben van? 

A felvonultatott szereplők mindegyike megér egy misét, ám összességében nem sok szerepet kapnak mert Athénának és Redfordnak meglehetősen sok dolga akad a nyomukban lévő maffiásoktól. A könyv az írónő bevallása szerint burleszk, aminek minden tekintetben meg is felel. Az elejétől fogva sikerült olyan szereplőket kreálnia akik tökéletesen hozzák a csetlést botlást, kavarodást, elcserélést és felettébb szerethetőek. Egy könyvben azért eléggé furcsállottam mindezek leírását és bár tökéletesen el tudtam képzelni, nálam nem érte el a kellő hatást. Ráadásul a stílus hagyott kívánnivalót maga után, idegesítettek a rövid mondatok és egyáltalán nem volt gördülékeny a fogalmazás - bár kétségkívül akadtak gyöngyszem mondatok és aranyat érő szóösszetételek. Összességében jó volt nosztalgiázni egy sort és rögtön bele is kezdtem a folytatásba.

Az Emlékfutam a várakozásaimmal ellentétben teljesen más stílusban íródott, más tipusú főszereplőkkel és problémákkal - nekem tetszett az elgondolás, mert én is azt vártam hogy ez csak egy egyszerű folytatás lesz és kellemesen csalódtam. Viszont túlságosan is hasonlít Fable "új tipusú" könyveihez, a két főhős, a sokkal komolyabb bűntények mind a későbbi könyveire emlékeztettek.

A történet szerint a már extrém idős Hella Postor ismét lovasversenyt szervez, amelyre még őrültebb társaság jelentkezik mint legutóbb. Számomra itt a mellékszereplők már túl sokak voltak, sokkal több szerepet kaptak, ami jó, de a kevesebb több elve itt is érvényesülhetett volna szerintem. A halottsminkelő mérges törpe, az üldőző férj és pszichológus, a vámpír (a lova kivételével) mind kimaradhattak volna, és még így is lett volna bőven elég érdekes karakter. 

Két főhősünk Brayden és Allegra (elő kellett kotornom a könyvet mert elfelejtettem a nevét) akik a még a maraton előtt véletlenül ismerkednek meg és azóta se vele se nélküle viszonyt folytatnak. Állandóan valami problémájuk van egymással de már az elején elvesztettem a fonalat miért. Sok beszélgetésük annyira mesterkélt hogy az olvasó abszolúte nem veszi komolyan míg ők tényleg vérig sértik egymást. Persze az új főszereplők is bekavarnak a maffiának és még sokmindenki másnak, tehát őket is végigüldözik a lovasversenyen. Azt kell hogy mondjam én hiányoltam Athénát és Redfordot, leglább egy cameo szerep erejéig szerepeltethették volna őket.

Remélem nem hagytam ki semmi fontosat és remélem lesz alkalmam újra Fable-t olvasni hamarosan.

Stephanie Meyer - The Twilight Saga (Az Alkonyat sorozat)

Kicsit megkésve, de itt az új bejegyzés.

Biztos vagyok benne hogy a sorozat első részét minimum 2 éve olvastam, de már itt Londonban és angolul. A taktikám az, hogy mielőtt megnézném a soron következő filmet, el kell hogy olvassam a könyvet. Ennek köszönhetően a filmek sosem nyerték el igazán a tetszésemet, mert mindig unalmasak voltak, hiszen előtte fejeztem be a történet olvasását. 

Nem szeretném mind a négy könyv történetét részletezni hátha valaki még nem olvasta a későbbieket. Az alapszituáció a következő: adott egy Bella nevű leány - kissé furcsa, kissé ügyefogyott, meglehetően érett gondolkodású (nem minden téren persze, mint ahogy később tapasztaljuk), és határozottan nem találja a helyét a világban. Anyja épp újraházasodott, aminek következtében úgy döntött ideje az apjához költözni mert nem akarja zavarni a szerelmeseket. Így köt ki Bella Forks-ban, valahol Seattle-től északra, ahol a napsütéses napok száma a nullához közelít. Pont ezért választotta lakhelyéül eme békés kisvárost a Cullen család, akik pont annyira titokzatosak, mint amennyire - egytől egyig - gyönyörűek. Bella hamarosan megismerkedik Edward Cullennel, és innentől az események felgyorsulnak.

Na jó, nem annyira, ugyanis a mi drága Bellánknak idő kell mire felfogja hogy miféle érzelmeket táplál Edward iránt, és amikor idáig eljutott, nem nyugszik, amíg meg nem fejti a titkát - amit mostanra már csak az nem ismer, aki az elmúlt éveket a dzsungelben, sivatagban, avagy a világtól elzárt kolostorban töltötte. A nagy titok: Edward vámpír. Közben mindenféle külső veszedelem is fenyegeti Bellát, ez valahogy a sorozat végéig jellemző marad.

Nem tudok csak pozitív vagy negatív véleménnyel nyilatkozni a könyvről, ugyanis míg olvastam, tisztában voltam a fogalmazás egyszerűségével, Bella vég nélküli nyavalygásával és kishitűségével, mégis egymás után faltam a lapokat... Akármilyen idegesítőek is a főhősnő gondolatai, mégiscsak felidézték az én érzéseimet az első szerelemmel kapcsolatban, és azt kell hogy mondjam, én minimum ennyire mániákus és önbizalomhiányos voltam, csak épp a való világban és nem egy vámpírral kapcsolatban.

Sajnos a második rész is hasonlóan folytatódik. Bella még mindig szenved, pláne hogy Edward kikerül a képből egy időre, viszont megjelenik Jacob, akivel kapcsolatban annyira emlékszem, hogy kissé beleszerettem a karakterébe olvasás közben. Talán - Jacob kivételével - ez a leggyengébb darabja a sorozatnak, de kell a történet további részeinek megalapozásához. Bella monológjai unalmasak, de szerencsére mindig időben történik valami izgalmas mielőtt az ember eret vágna magán,vagy valami hasonló. Szintén igaz, hogy hihetetlenül olvasmányos könyv.

Most novemberben került sor a harmadik kötetre, amely a személyes kedvencem lett, mert sokmindent  megtudunk mind a vérfarkasok legendáiból, mind a Cullen család történetéből. Itt kezdett egy kicsit elszaladni a ló Miss Meyer-rel, mert a könyv több mint 500 oldalas, kicsit tarottam tőle,hogy eltart majd egy ideíg míg befejezem, de nem, kevesebb mint egy hét kellett hozzá. A történet lehet hogy nem túl eredeti, de tetszik a vérfarkasok és a vámpírok összefogása, és végre megszabadulunk Victoriától is, aki kissé sokáig kísértett már.

A harmadik résznek köszönhetően teljesen magába rántott a vámpírvilág. Egy vasárnap fejeztem be a könyvet, hétfőn pedig be is szereztem a következőt, komolyan mondom, mint egy függő. Itt tenném hozzá, hogy még mindig tisztában voltam a könyv hiányosságaival, szóismétléseivel: vagy grimaszolnak vagy a szemüket forgatják a szereplők, esetleg sugárzóan mosolyognak - ennél többre nem telik tőlük. Olvastam pár helyen, hogy mind a harmadik mind a negyedik rész (utóbbi 700 oldal) túl hosszú és simán össze lehetett volna gyúrni e kettőt egy kötetté, de én ezzel nem értek egyet, a legjobb ebben a sorozatban az, hogy egy másik világot mutat be (valósággal beszippant), és minél több apróságot tudunk meg e világról, annál inkább részeseinek érezzük magunkat.  Erről a részről a legnehezebb úgy írni, hogy ne spoilerezzük el a történetet... Tehát csak annyit mondanék, hogy az első lehet nem túl izgalmas, de jó végre Bellát boldognak látni. A második rész azért meghökkentő, mert Jacob szemszögéből látjuk a történteket. A harmadik rész pedig a csúcspont, ahol sok apróság értelmet nyer az előző részekből, kapunk egy kis történelem leckét a Volturikból és végre találkozunk más vámpírokkal is akik ráadásul sok érdekes képességet birtokolnak. Végül pedig az ultimate happy end is bekövetkezik, ebben mondjuk nem kételkedtem sosem. És igen, a 700 oldalt is befejeztem 1 hét alatt... :)

Ja, és azt még szeretném hozzátenni, hogy valahol az Eclipse és a Breaking Dawn között esett le: mindegyik kötet egy napszakot, nap-hold-állást reprezentál, gratulálunk Dia...

J. K. Rowling - Harry Potter and the Chamber of Secrets, Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Az első rész befejezése után már vártam, hogy kezembe vehessem a másodikat is, és nem is csalódtam. Igazából ez a rész sem tér el sokkal a filmtől, úgyhogy sok meglepetés nem ért az olvasás során, mégis az elejétől a végéig lekötött a könyv.

Tetszett, hogy egyre többet megtudunk a múltról, ez esetben Voldemort és Hagrid múltjáról, valamint a mellékszereplőkről is fontos szerepet játszanak. Percy jelenléte például teljesen összezavart, mert azt hittem lesz valami köze a Titkok Kamrájához, csak a filmből kihagyták...

A történetről röviden annyit, hogy Harry a második évét kezdené Hogwarts-ban, de úgy tűnik valami  vagy valaki megpróbálja megakadályozni a varázslóiskolába történő visszatérését. Végülis sikeresen megérkeznek Ron-nal, de a baljós események sorozata kezdődik és hamarosan nemcsak Harry, de barátai is veszélybe kerülnek.

Sokmindent nem tudok ehhez hozzáadni, csak annyit, hogy mivel ezt a részt együtt vettem meg a következővel, azon nyomban hozzá is láttam az Azkabani fogolyhoz, annyira magával ragadott a történet hangulata.

A könyvek eleje mindig kissé unalmas, amúgy sem kedvenceim Dursley-ék, de ezen felül túl kell esnünk az előző részek (évek) összegzésén. Megértem, hogy anno a könyvek kb másfél év késéssel jelentek meg és kellett a visszaemlékezés, de nekem ez az egyetlen gyerekes rész a sorozatban. 

Viszont ez az első film, amit egyszer láttam (az első és másodikat meglehetősen sokszor, de a többit csak 1x-1x szerencsére), tehát a történet tekintetében végre meglepetések is értek, és újfent örültem a múltidézésnek.

Ebben a részben a címnek megfelelően az Azkabani fogoly - Syrius Black - az iskolaéven átívelő rejtély. Black, aki Voldemort egyik leghűbb szolgálója volt, Harry nyomában van mert meg akarja bosszulni a sötét varázsló "halálát". Mindeközben Harry és  a Gryffindor csapata a Quiddich kupát szeretné megnyerni, és a harmadikosok izgatottan várják, hogy a közeli, teljesen varázslók és boszorkányok lakta falucskában tölthessék a kimenőiket. Végül persze minden a történet folyamán felmerülő apró részlet és furcsaság értelmet nyer, újabb titkokról hullik le a lepel, de Harry mégsem lehet maradéktalanul boldog, hiszen míg Voldemort visszanyert egy szolgálót, ő egy igazi család lehetőségét vesztette el.

Ernest Hemingway - Fiesta - The Sun Also Rises

Ritkán szoktam klasszikusokat olvasni sajna, pedig szeretem őket csak ugye kevésbé van hangulatom hozzájuk. Most épp rám fért a sok sci-fi jellegű könyvek után egy kis realitás.

Hemingwaytől eddig olvastam az Öreg halász és a tengert még általánosban - ki ne olvasta volna - és az Akiért a harang szólt, mert megvolt nekünk otthon. Nem tartoznak a kedvenceim közé, nem is emlékszem rájuk túlságosan. Ezt a könyvet a pasimnál találtam, ő mondta, hogy nem bírt vele, kétszer belekezdett, de mindkétszer félbehagyta, pedig 200 oldal az egész.

Tényleg kissé nehézkesen indul, ugyanis Hemingway stílusa a dialógusaiban főleg, teljesen más mint amihez a modern olvasó hozzá van szokva. 

Még mielőtt nagyon belemélyednék, íme a történet. Főhősünk, narrátorunk Jake újságíró, Párizsban él. Részt vett az első világháborúban és egy háborús sérülésnek köszönhetően impotens ha jól értettem, ezt a szálat nem nagyon magyarázzák. Szerelme Brett egy kétszer elvált nő, akivel csak plátói a kapcsolata minden bizonnyal a sérülés miatt, és aki mondhatni a társaság középpontja, minden férfi belé szerelmes. Jake és barátai élik világukat Párizsban, havonta kapják az "örökségüket" otthonról (nem tudom hogy fordítsam le jobban), amiből fényesen megélnek. A könyv első fele a párizsi életüket és a baráti társaságot hivatott bemutatni, majd elhatározzák, hogy Spanyolországba utaznak a pamplonai bikafuttatásokra. Időközben Jake egy barátja szintén beleszeret Brettbe, együtt is töltenek pár hetet miközben Brett vőlegénye (!!!) távol van. Végülis Jake, a barát Robert, a vőlegény Mike, Brett, valamint még 1 barát, Bill (ő az egyetlen, aki nem kerül semmilyen kapcsolatba ezzel a nővel) érkezik meg Pamplonába, ahol a felszínen minden szép és jó, ám igazából dúl a féltékenység és a dráma. Nem hiszem hogy nagyon lelőném a poént, ha elmondom, hogy egyszercsak Brett lelép az ifjú torreádorral, ám végül csak visszatér a megszokott partneréhez, és az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Szóval a gondolataim... Először is amint már említetten tényleg nehéz volt megszokni a stílust, mert Hemingway a párbeszédek csak a szereplők szájából elhangzó mondatokat tartalmazzák, semmi instrukciót, gondolatot vagy érzelmet. Idővel jobban rá lehet érezni a dialógusok mögött rejlő feszültségre, az addig hiányolt érzelmekre és olvasmányossá válik a történet. Kifejezetten szerettem a spanyolországi elbeszéléseket, az író tömör mondatokkal is hangulatos leírást ad a velük történtekről.

Hemingway tényleg élt Párizsban és Latin negyed valamint a Montparnasse volt az akkori írók, művészek kedvenc helye, amikor én jártam ott, láttunk is egy olyan kávézót amelyet Hemingway rendszeresen látogatott. Élmény volt olvasni azokról a helyekről, amelyekről tudtam, hogy merre vannak.

Igazából ez az a korszak - a 20as évek közepe - amikor én is a legszívesebben éltem volna. Egyébként hihetetlen hogy mennyire semmi se semmi dolguk nem volt ezeknek az embereknek. Minden este étteremből bárba, bárból táncolni jártak, végül ismét végiglátogattak néhány bárt csak a miheztartás végett. Ebből következik, hogy rengeteget ittak akkoriban. A könyv végére kezdtem rájönni, hogy ez a mennyiség eszméletlen, egy háromfős társaség alapból 3 üveg borral indított. Azon is elgondolkoztam olvasás közben, hogy mennyire egyszerű (vagy éppen bonyolult) volt az élet a mobiltelefon és email, sőt még a telefon elterjedése előtt, amikor csak táviratban tudták az emberek közölni a sürgős mondanivalójukat. Ma vajon hogy szerveznétek meg egy baráti társasággal történő vacsorát, egy másik országban történő találkozásról nem is beszélve? Legközelebb gondoljatok bele, hány utolsó pillanatban történő változás következik be, jajj, a metómegálló melyik kijáratánál vagytok? Ja, Brent Cross Station, és nem pedig Brent Cross Shopping Centre? Hol? Kikkel? Mi??

Visszatérve a könyvre, ez egy hihetetlenül magával ragadó történet, legfőképpen a stílusa és a korszak miatt amit bemutat. Hemingway első jelentős regénye, azt olvastam, hogy meghatározta a következő 20 év amerikai újságírását, valamint Brett is példaképpé vált a nők körében, mind stílusában, mind viselkedésében. Nem vagyok meglepve. :) 

Magyarul "A nap is felkel" címmel jelent meg.

Neil Gaiman - Neverwhere (Sosehol)

Erről a könyvről is olvastam már különböző blogokon, és amikor a Her Fearful Symmetry-t vettem meg, az eladó pasi ajánlotta, hogyha az tetszik, akkor mindenképpen olvassak Neil Gaimant és szerinte ezzel a könyvvel érdemes kezdeni. Ez csak megerősítés volt számomra, mert addigra már én is meghoztam ugyanezt a döntést. Ha még hozzáteszem hogy ő írta a Stardust  és a Coraline című film alapjául szolgáló könyveket, akkor szinte már be sem kell mutatni az írót.

A történet szerint létezik egy alternatív London ahol azok az emberek élnek, akik "átestek a réseken".

Főhősünk, Richard Mayhew gyanútlanul éli átlagos mindennapjait Londonban, ám egy este segít egy bajbajutott, furcsa lányon, aminek következtében megszűnik létezni a fenti világ (London Above) számára. Így kerül le London Below-ba, ahol teljesen elveszettnek érzi magát a furcsábbnál furcsább teremtmények között. A bajbakerült lány még mindig bajban van és egy vadásszal meg egy márkival kiegészülve próbálnak rájönni, hogy ki gyilkolta meg a lány (egyébként Door - magyarul Ajtó - kíváncsi vagyok ezt hogy fordították le) családját, miközben két vérszomjas és kegyetlen gyilkos lohol a nyomukban.

Kétségtelenül az egyik legeredetibb könyv amit mostanában olvastam, még akkor is, ha a tipikus road-moviek, kalandfilmek sémájára épül. Többször eszembe jutott a Princess Bride mialatt olvastam, bár mind a története mind a humora teljesen különböző volt, mégis olvasás közben ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert.

Azt is be kell hogy valljam, hogy a könyv első fele nem különösebben nyűgözött le. Túl sok az "undi" rész és leírás, ráadásul Croup és Vandemar - a két bérgyilkos - a két legvisszataszítóbb figura akikről valaha olvastam. Mindezek mellett annak ellenére hogy Londonban játszódik (imádom az ilyen könyveket, pl a Bridget Jonest teljesen más élmény angolul olvasni úgy, hogy már élt Londonban az ember), nekem nem volt elég, hogy az író vett 1-2 metróállomás nevet és jól eljátszogatott vele. Ezen kb. addig aggódtam, míg egy alkalommal megláttam egy az Earl's Courtra tartó metrót, és elkezdtem vigyorogni... A történet is kezdett begyorsulni a könyv felétől (Richard az elején túl pipogya) és onnantól fogva teljesen magával is ragadott. Örültem annak is hogy nem vitték túlzásba a romantikus szálat, a fordulat a végén kellően meglepő, és a lezárás is meggyőző, hatásos. 

Van egy bizonyos fanyar, sötét humora a könyvnek, persze nem hahotáztam, de a két világ közötti ellentét, Richard elveszettsége és a fenti világ szerinti racionális gondolkodása, valamint azok az alapfeltevések, amelyek a mi világunkban magától értetődőek (Kensington az egyik legpucosabb környék Londonban, míg London Below-ban rettegve merészkednek oda, mert veszélyes) tökéletes humorforrások. Viszont szerintem szűkítik is a történet minden rétegét élvezni tudók csoportját, mert ha az ember nem tudja ezeket - nem tudja, hogy a Centre Point épülete mennyire ronda, az Angel - Islington párhuzamról nem is beszélve -, az emögött lévő finom humort nem fogja tudni megértei. Szívesen beleolvasnék a magyarul is, mert biztos vagyok hogy nem volt egyszerű dolga a fordítónak.

J.D. Robb - Naked in Death (Meztelenül a halálba)

Ezzel a bejegyzéssel végre behozom a lemaradásom könyvek terén, bár lenne még mit írni filmekről és helyekről-eseményekről, de csak szépen sorjában.

J.D. Robb, ha valaki nem tudná, Nora Roberts írói álneve, amely alatt csak az "In Death" sorozatot jelenteti meg, egyébként romantikus regényeket ír tudtom szerint, bár ez volt az első regény amit tőle olvastam. Az egyik kedvenc olvasós blogomon hallottam róla, és mivel ott néhány kedvenc könyvemmel egyetemben ez is 10 csillagocskát kapott, a beszerzendő könyvek listájára került. Csak sosem találtam a Piccadilly Waterstonesban, mígnem a pasimat becsábítottam az ealingibe, ahol sikerült beszereznem eme pédányt.

Történetünk főhősnője Eve Dallas hadnagy/nyomozó, aki a jövőben üldözi a bűnözőket. Sokat tapasztalt, mindig kimerült magányos rendőrnő ő, akinek a kemény külseje érző szívet takar, ám a múltja sötét titkokat rejt - ahogy annak lennie kell.

A történet szerint Dallas hadnagyot egy szokatlan gyilkossághoz hívják, a szokatlan benne az, hogy pisztollyal követték el, holott ezeket az antik tárgyakat már évtizedek óta betiltották. Az áldozat egy luxus-prostituált, ám hamarosan nem ő lesz az egyetlen. Gyanúsítottként képbe kerül még Roarke, a Keresztnév Nélküli Ember, aki gyakorlatilag a világ felét birtokolja, emellett izmos, jóképű, művelt, intelligens, és még a szíve is a helyén van. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy eszméletlenül jó az ágyban. Mert naná, hogy a pasi aki mindenkit megkaphat, a zárkózott, titkot rejtegető egyszeri rendőrnőt akarja behálózni, sőt mi több, a könyv végére szerelembe is esik véle, ettől kész voltam.

A tény, hogy a cselekmény a jövőben játszódik felcsigázza az olvasót, de semmi eredeti ötletet nem kapunk, mindent láttunk vagy olvastunk már valahol. Ugyanez jellemző a karakterekre, a szerelmi szál minden egyes romantikus regényben ugyanez. Makacs hősnő, jóképű és gazdag pasi, megmagyarázhatatlan vonzalom, nem tudják hova tenni egymást, szexelnek, még mindig nem tudják hova tenni egymást, vagy talán mégis? A nyomozás sem igazán halad előre a sok hiper szuper jövőbeli ketyere ellenére, minden csak elmélet és pszichológia, nulla hard evidence egészen a legvégéig. (lehet túl sok CSI-t láttam már)

Most eléggé földbedöngölősnek tűnhet ez a bejegyzés, pedig amikor olvastam - annak ellenére, hogy az itt írtakat nyugtáztam - egész kellemes élményt nyújtott. Szexjelenetet például még sosem olvastam angolul, és krimikhez is ritkán jutok, úgyhogy egynek mindenképpen elment, előbb utóbb lehet beszerzem a többi részt is, bár nem fogom magam túlságosan törni értük. 

Mindenképpen ajánlom a tipikus romantikus regények kedvelőinek, mert a bevett sablont valamennyivel tényleg gazdagítja a történet jövőbeni elhelyezése és a nyomozás.

Sugo Pizza & Pasta - Notting Hill

A sok olvasás közben sajna megfeledkeztem az filmekről és az éttermekről, ez utóbbit próbálom most pótolni egy kicsit.

Mostanában kicsit nyűgösködtem a pasimnak - persze csak lightosan, hogy semmi új helyre nem megyünk, és különben is, unalmasak a hétköznapjaim. (Nem az ő hibájából, de nem tudunk úgy a városban találkozni és csak úgy beülni valahova, mint régebben.) De szerencsére kitalálta, hogy jó, akkor látogassunk el Notting Hill-re, és "csináljunk valamit". Én ki is néztem egy fotókiállítást amit érdekelt volna, de a nagy napon sehol sem találtam se a helyet, se a kiállítást a neten. Tehát először is elmentünk egy pubba, amit a pasim nézett ki (ez vmi hülye angol szokás, hogy először igyunk eggyet, utána üljünk be valahova máshova), The Windsor Castle-nek hívják, és a sok ugyanilyen nevű pubtól az különbözteti meg, hogy innen elvileg anno tényleg el lehetett látni Windsorba.

A különböző pubokról könyveket lehetne megtölteni, ez egy tipikus régimódi hely volt, faasztalokkal-székekkel, alacsony átjárókkal, amik régen a gazdag és a szegény részt választották el. Eléggé belemelegedtünk a beszélgetésbe, és kicsit megkésve indultunk el éttermet keresni. Nálunk ez sosem megy egyszerűen, mert mindketten válogatósak vagyunk - nem a legjobb helyet keressük, hanem a stílusunknak-pénztárcánknak-hangulatunknak megfelelőt. Fél óra bóklászás és 4 étterem szemre vétele után kötöttünk ki a Sugo-ban, ami egy egyszerű de nagyszerű olasz étterem. Hangulatában hasonlít az ealingire, ám míg az inkább a rusztikus designra épít, itt az 50-es 60-as évek zajos éttermeit próbálták megidézni szerintem, bár a mennyezet aránytalanul magas, és a fények nem sejtelmesek, azért egy kicsit átjön mindez. De nem is ez a lényeg! Már akkor sejtettük, hogy jó választás volt, amikor egy olasz asztaltársaság mellett vezettek el bennünket, és egy tipikus nagydarab olasz 50es pasas ültetett le minket. A menü szintén az egyszerűséget hivatott tükrözni, előételek, pizzák, tészák, rizottók, raviolik, gnocchik. Mi előételnek egy paradicsomos zöldséges bruschettát feleztünk meg, főételnek én csirkés spenótos gnocchit választottam, ő tengeri herkentyűs rizottót. Mindkettő isteni finom volt, pont olyan, amilyennek az ember elképzeli (jajj, elkezdett korogni a gyomrom). Időközben láttunk pizzát és raviolit is a szomszédos asztalokon, azok is finomnak tűntek.  Az estére viszont a desszert tette fel a koronát, amely házi tiramisu volt, szintén feleztünk a pasimmal, és én ehhez foghatót még nem ettem. Ezt úgy értem, hogy kóstoltam én tiramisut sokféle boltból, étteremből, cukrászdából, általam vagy barátaim által készítettet úgyszintén, de egyik sem volt ennyire krémes, mégsem túl habos babos vagy émelyítő. Nyammiiii...

Ja, ne felejtsem, hogy mindez teljesen barátságos áron, előételek max 5 fontért, a főételek általában nem kerülnek többe, mint 9-10 font, és a desszert is kb 4 font. Legközelebb a pizzát fogom kipróbálni. 

Íme a cím: Sugo Pizza & Pasta, Notting Hill, London W11 3LB