2010. október 18., hétfő

J.D. Robb - Naked in Death (Meztelenül a halálba)

Ezzel a bejegyzéssel végre behozom a lemaradásom könyvek terén, bár lenne még mit írni filmekről és helyekről-eseményekről, de csak szépen sorjában.

J.D. Robb, ha valaki nem tudná, Nora Roberts írói álneve, amely alatt csak az "In Death" sorozatot jelenteti meg, egyébként romantikus regényeket ír tudtom szerint, bár ez volt az első regény amit tőle olvastam. Az egyik kedvenc olvasós blogomon hallottam róla, és mivel ott néhány kedvenc könyvemmel egyetemben ez is 10 csillagocskát kapott, a beszerzendő könyvek listájára került. Csak sosem találtam a Piccadilly Waterstonesban, mígnem a pasimat becsábítottam az ealingibe, ahol sikerült beszereznem eme pédányt.

Történetünk főhősnője Eve Dallas hadnagy/nyomozó, aki a jövőben üldözi a bűnözőket. Sokat tapasztalt, mindig kimerült magányos rendőrnő ő, akinek a kemény külseje érző szívet takar, ám a múltja sötét titkokat rejt - ahogy annak lennie kell.
A történet szerint Dallas hadnagyot egy szokatlan gyilkossághoz hívják, a szokatlan benne az, hogy pisztollyal követték el, holott ezeket az antik tárgyakat már évtizedek óta betiltották. Az áldozat egy luxus-prostituált, ám hamarosan nem ő lesz az egyetlen. Gyanúsítottként képbe kerül még Roarke, a Keresztnév Nélküli Ember, aki gyakorlatilag a világ felét birtokolja, emellett izmos, jóképű, művelt, intelligens, és még a szíve is a helyén van. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy eszméletlenül jó az ágyban. Mert naná, hogy a pasi aki mindenkit megkaphat, a zárkózott, titkot rejtegető egyszeri rendőrnőt akarja behálózni, sőt mi több, a könyv végére szerelembe is esik véle, ettől kész voltam.

A tény, hogy a cselekmény a jövőben játszódik felcsigázza az olvasót, de semmi eredeti ötletet nem kapunk, mindent láttunk vagy olvastunk már valahol. Ugyanez jellemző a karakterekre, a szerelmi szál minden egyes romantikus regényben ugyanez. Makacs hősnő, jóképű és gazdag pasi, megmagyarázhatatlan vonzalom, nem tudják hova tenni egymást, szexelnek, még mindig nem tudják hova tenni egymást, vagy talán mégis? A nyomozás sem igazán halad előre a sok hiper szuper jövőbeli ketyere ellenére, minden csak elmélet és pszichológia, nulla hard evidence egészen a legvégéig. (lehet túl sok CSI-t láttam már)

Most eléggé földbedöngölősnek tűnhet ez a bejegyzés, pedig amikor olvastam - annak ellenére, hogy az itt írtakat nyugtáztam - egész kellemes élményt nyújtott. Szexjelenetet például még sosem olvastam angolul, és krimikhez is ritkán jutok, úgyhogy egynek mindenképpen elment, előbb utóbb lehet beszerzem a többi részt is, bár nem fogom magam túlságosan törni értük. 

Mindenképpen ajánlom a tipikus romantikus regények kedvelőinek, mert a bevett sablont valamennyivel tényleg gazdagítja a történet jövőbeni elhelyezése és a nyomozás.

2010. október 17., vasárnap

Sugo Pizza & Pasta - Notting Hill

A sok olvasás közben sajna megfeledkeztem az filmekről és az éttermekről, ez utóbbit próbálom most pótolni egy kicsit.
Mostanában kicsit nyűgösködtem a pasimnak - persze csak lightosan, hogy semmi új helyre nem megyünk, és különben is, unalmasak a hétköznapjaim. (Nem az ő hibájából, de nem tudunk úgy a városban találkozni és csak úgy beülni valahova, mint régebben.) De szerencsére kitalálta, hogy jó, akkor látogassunk el Notting Hill-re, és "csináljunk valamit". Én ki is néztem egy fotókiállítást amit érdekelt volna, de a nagy napon sehol sem találtam se a helyet, se a kiállítást a neten. Tehát először is elmentünk egy pubba, amit a pasim nézett ki (ez vmi hülye angol szokás, hogy először igyunk eggyet, utána üljünk be valahova máshova), The Windsor Castle-nek hívják, és a sok ugyanilyen nevű pubtól az különbözteti meg, hogy innen elvileg anno tényleg el lehetett látni Windsorba.
A különböző pubokról könyveket lehetne megtölteni, ez egy tipikus régimódi hely volt, faasztalokkal-székekkel, alacsony átjárókkal, amik régen a gazdag és a szegény részt választották el. Eléggé belemelegedtünk a beszélgetésbe, és kicsit megkésve indultunk el éttermet keresni. Nálunk ez sosem megy egyszerűen, mert mindketten válogatósak vagyunk - nem a legjobb helyet keressük, hanem a stílusunknak-pénztárcánknak-hangulatunknak megfelelőt. Fél óra bóklászás és 4 étterem szemre vétele után kötöttünk ki a Sugo-ban, ami egy egyszerű de nagyszerű olasz étterem. Hangulatában hasonlít az ealingire, ám míg az inkább a rusztikus designra épít, itt az 50-es 60-as évek zajos éttermeit próbálták megidézni szerintem, bár a mennyezet aránytalanul magas, és a fények nem sejtelmesek, azért egy kicsit átjön mindez. De nem is ez a lényeg! Már akkor sejtettük, hogy jó választás volt, amikor egy olasz asztaltársaság mellett vezettek el bennünket, és egy tipikus nagydarab olasz 50es pasas ültetett le minket. A menü szintén az egyszerűséget hivatott tükrözni, előételek, pizzák, tészák, rizottók, raviolik, gnocchik. Mi előételnek egy paradicsomos zöldséges bruschettát feleztünk meg, főételnek én csirkés spenótos gnocchit választottam, ő tengeri herkentyűs rizottót. Mindkettő isteni finom volt, pont olyan, amilyennek az ember elképzeli (jajj, elkezdett korogni a gyomrom). Időközben láttunk pizzát és raviolit is a szomszédos asztalokon, azok is finomnak tűntek.  Az estére viszont a desszert tette fel a koronát, amely házi tiramisu volt, szintén feleztünk a pasimmal, és én ehhez foghatót még nem ettem. Ezt úgy értem, hogy kóstoltam én tiramisut sokféle boltból, étteremből, cukrászdából, általam vagy barátaim által készítettet úgyszintén, de egyik sem volt ennyire krémes, mégsem túl habos babos vagy émelyítő. Nyammiiii...
Ja, ne felejtsem, hogy mindez teljesen barátságos áron, előételek max 5 fontért, a főételek általában nem kerülnek többe, mint 9-10 font, és a desszert is kb 4 font. Legközelebb a pizzát fogom kipróbálni. 
Íme a cím: Sugo Pizza & Pasta, Notting Hill, London W11 3LB

J.K. Rowling - Harry Potter and the Philosopher's Stone

A Harry Potter láz épp akkor tombolt amikor én gimis voltam. Akkor kissé talán túl idősnek gondoltam magam ahhoz hogy magyarul elolvassam, viszont az angolomban még nem bíztam annyira hogy eredeti nyelven kezdjek bele. Plusz általában csak azért sem kezdek bele valami olyasmibe amiért mindenki odavan. Most, hogy az utolsó rész első fele hamarosan a mozikba kerül, megfogadtam: hamarabb fogom elolvasni a 7 kötetet, mint ahogy megnézem az utolsó részt (azt hiszem egy kicsivel több időm van mind fél év). Az összes film tetszett eddig, de érződött rajtuk, hogy sok érdekes apróság ki kellett hogy maradjon, mert történetileg nem voltak létfontosságúak.

 Az első könyv igazából 90%-ban megegyezik a filmmel, ezért nem sok újdonságot kaptam, de mindig is szerettem a bentlakásos kollégiumban játszódó történeteket (lásd Iskola a határon, Abigél), úgyhogy semmi kivetnivalót nem találtam benne. Kicsit tényleg sajnálom hogy nem korábban kezdtem bele.
Kénytelen vagyok a filmmel is összehasonlítani, hiszen az elmúlt években a mindennapjaink szerves részévé váltak a film jelenetei és a szereplők. Azt kell hogy mondjam hogy a szereplőválasztás hibátlanra sikerült, hű maradt a könyvhöz a végletekig. Harry, Hermione és Ron egy az egyben megfelelnek a "papírformának", és igazán jól is hozzák a karakterüket, Hagrid, Neville, Snape, stb, úgyszintén. Jó kezdet, várom a folytatást.

Ja igen, a sztori...ha valaki még nem hallotta volna. :) Harry Potter egy átlagos looser 11 éves, akinek a szülei autóbalesetben meghaltak, és a nem kevéssé földhözragadt, őnző és rosszindulatú rokonainál kell laknia. Igen ám, de valami furcsaság mindig történik Harry körül, és végül sorozatos megmagyarázhatatlan eseményeknek köszönhetően kiderül, hogy ő egy varázsló és egy boszorkány gyermeke tulajdonképpen, a szülei nem is autóbalesetben, hanem rettentően baljós körülmények között vesztették életüket, a gonosz varázsló, Voldemort pálcája által. Harry Hogwarts-ba, a varzslóiskolába kerül, találkozik Hermione-vel és Ron-nal, and the rest is history, ahogy az angol mondja.

2010. október 10., vasárnap

William Goldman - The Princess Bride (A herceg menyasszonya)

Még jópár évvel ezelőtt olvastam William Goldman "Mit is hazudtam" című könyvét ami a forgatókönyv írásról, de lényegében úgy az egész Hollywood és a filmvilág kulisszatitkairól szólt. Már ott úgy emlegette ezt a történetet, mint amelyik a legközelebb áll a szívéhez, amelyre az egyik legbüszkébb az életében, tehát- mint oly sok más köny is- már ez is a listámon volt réges régen. A legutóbbi Waterstones-látogatásom alkalmával nem találtam az utolsó könyvet a szokásos 3at kap 2t fizet akcióhoz, csak bolyongtam és bolyongtam, míg megakadt a szemem ezen, és úgy gondoltam: hát legyen.

Ez a könyv egyrészt egy vérbeli klasszikus mese, de mindez Goldman tipikus stílusában és humorával előadva. Adott a világ legszebb lánya, és egy szegény szolga...egy gonosz herceg és egy gonosz gróf... a világ legnagyobb, legerősebb embere és a világ legjobb vívója. Mindez összemixelve határtalan szerelemmel, végtelen szomorúsággal, kalandokkal, üldőzéssel-meneküléssel, kardozással-birkózással, árulással, ésatöbbi, ésatöbbi - lenyűgöző történet. A pozitív szereplők hihetetlenül szimpatikusak. Egyikük sem tökéletes, de ez csak még szerethetőbbé teszi őket. Fezzik és Inigo a két csúcspont, mind az előéletük, mind a jelenbeli tetteik a legjobb részek a könyvben. A negatív szereplők kellően elborultak (creepy-k), viszont megvannak a saját vicces pillanataik.
Goldman humora egy idő után kiszámíthatóvá válik: egy bekezdésen keresztül felépít egy megdönthetetlen alapfeltevést, minden oldalról megtámogatja, majd a következő bekezdés első mondatával megcáfolja azt. Gondolom a forgatókönyvei nagy részében is ezt a trükköt alkalmazza, és ha valaki jobban ismeri a munkásságát, lehet hogy kissé idegesítővé válik. Viszont tény, hogy egy igazán egyedi varázslatos, vicces történetet hozott össze, ahol az igaz szerelemnek nem szabhat gátat semmi.
Érdekességként hozzátenném, hogy a könyvhöz egy keretsztori is tartozik, azaz az író azt állítja, hogy ő egy klasszikus mesének, S. Morgenstern's Classic Tale of True Love and High Adventure az általa megvágott, lerövidített és kommentált változatát tárja elénk (a fejezetek közé beékelt kommentek szintén nagyon viccesek), még egy pszichológus feleséget és egy mára már felnőtt fiút is beleszőtt a megjegyzésekbe, ámde mindez csak kamu! Én már az elején furcsállottam pár hozzáfűzést, de igazából majdnem a könyv végéig bevettem a fedősztorit. Az írót ismerve viszont mégis gyanakodni kezdtem, rákerestem a Wikin, és tényleg, ott írják, hogy minden a Morgensternhez kapcsolódó megjegyzés hamis, sőt a család sem igazi (és tényleg, hisz olvastam a Mit is hazudtam-ban, h nem is fia van, hanem 2 lánya.) Szóval ez a lépés zseniális, még akkor is, ha kicsit becsapva éreztem magam, hogy akkor most hogy is van ez?
Elolvasva a könyvet mindez több értelmet nyer, én csak ajánlani tudom minden korosztálynak.

2010. szeptember 27., hétfő

Stieg Larsson - The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány)

Gondolom sejtitek hogy ezt a könyvet is rég kiszemeltem, hiszen mind a mai napig nagy a hype körülötte, plusz legyek akár metrón, akár buszon valakit mindig kiszúrok, hogy a három rész valamelyikét olvassa. Tavaly karácsonyra ezt vettem a legjobb barátnőmnek, és neki is nagyon bejött. Én a nyaralásra vettem, meg de nem jutott rá idő eddig, mostanában viszont kezdek nagyon kíváncsi lenni a svéd filmre, úgyhogy gyorsan neki is fogtam.
Kissé lassan, de nem unalmasan indul a történet, jópár oldalon keresztül a főhős, Mikael Blomkvist életébe és szenvedéseibe nyerhetünk bepillantást miközben az járt a fejemben: ennek mi köze a történethez tulajdonképpen? Ugyanis annyit lehet tudni a fülszövegből hogy egy családi titok kinyomozásába fog majd bele. Ő pedig az elején egy ellene irányuló per ítéletének a következményeivel küszködik kicsit talán túl sokáig.
Szóval a lényeg tényleg annyi, hogy pillanatnyi elkeseredettségét kihasználva, a Vanger család feje felkéri Mikaelt hogy egyrészt írja meg a család történetét, de ez igazából csak alibi, inkább próbálja meg kideríteni mi történt unokahúgával, akit 36 évvel ezelőtt meggyilkoltak. Idővel Mikael mellé sodródik Lisbeth Salander, egy furcsa lány de zseniális információgyűjtő, akinek a múltjában szintén titok lappang.
Azt kell mondanom hogy a könyv úgy érdekes - már-már letehetetlen (egyik nap hajnali 2ig fennmaradtam - no comment) hogy a feléig kb semmi olyan nem történik ami a nyomozást előrevinné, sőt, ami számomra még meglepőbb volt, Lisbeth és Blomkvist sem találkoznak több mint 200 oldalon keresztül. 
A történet igazán izgalmassá akkor válik amikor végre tényleg sikerül a párosnak nyomokra bukkanniuk. Az is tetszett hogy az író úgy építette fel a sztorit, hogy én is képes voltam felvetni egy-két  következtetést, amit 2 oldallal később a szereplők is előhoztak és megbeszéltek... Elkövettem viszont azt a hibát, hogy véletlenül előrébb nyitottam ki a könyvet és megakadt egy mondatnál a szemem, ami miatt egész végig sejtettem hogy ki lesz a hunyó a végén. :S:S
A végső megoldás is ott bújkált az agyam mélyén, persze kellett, hogy végigvezessenek minden lépésen hogy minden letisztuljon, de örültem hogy lépést tudtam tartani a sztorival.
Viszont el kellett olvasnom pár fejezetet míg észrevettem: minden rész elején egy a nők ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatos statisztikai adat szerepel, és szinte minden női szereplőt bántalmaztak élete során. Ahogy közeledünk a történet vége felé, úgy derülnek ki az egyre durvább és kegyetlenebb részletek amelyek még engem, a gyakorlott Gyilkos elmék (Criminal Minds) nézőt is ledöbbentettek.
A könyv címszereplője Lisbeth, ennek ellenére egyértelműen Mikael az erősebb és a szimpatikusabb karakter, míg a lány nem nyerte el a szimpátiámat, pedig a hozzá hasonló karakterek el szokták. Amint említettem, neki is megvannak a maga titkai, gondolom a következő könyvek egyikében jobban kibontják az ő történetét is, és akkor hátha megváltozik a véleményem.
Kicsit éreztem hogy fordítást olvasok, bár nem volt zavaró, és sajnáltam hogy még sosem voltam Svédországban, mert rengeteg utalás, utcanév, város-és országrész, politikai-gazdasági visszatekintés szerepel benne, amit egy egyszerű külföldi sosem fog megérteni, átérezni.
Mindenesetre mindenkinek ajánlom aki szereti a jó kis klasszikus nyomozást némi családregénnyel és pszichopatákkal fűszerezve.

2010. szeptember 24., péntek

Lauren Weisberger - Last Night at Chateau Marmont

Ezt a művet sem szándékozom önmagában bemutatni, hiszen a Devil Wears Prada mondhatni alapmű csajok között, akár a filmről, akár a könyvről beszélünk, bár gondolom a filmre ez inkább igaz. Szerintem nem annyira sokan tudják hogy az írónőnek még két könyve jelent meg ezután és a Last Night... a sorban a negyedik. Én ugye olvastam mind, azon egyszerű indíttatásból, hogy a Tescoban anno a Devil Wears Prada és az Everyone Worth Knowing egy kötetben 3 fontért volt megvehető, én meg szerintem épp olyan passzban voltam, hogy úgy gondoltam sokat és romatikusat akarok olvasni. Azután pedig ha jól emlékszem a szokásos 2t fizet 3at kap Waterstones akció keretében szereztem be a harmadikat - Chasing Harry Winston - mert tetszett a fülszöveg.

A Devil Wears Prada kapcsán a filmet előbb láttam, és kissé meg voltam lepődve a lényegesen eltérő befejezésen, és emlékszem némi párhuzamot tudtam vonni Andrea és köztem, lévén én is voltam/vagyok PA, bár nem abban a szektorban, teljesen más főnökökkel, körülmények között, mégis tudom milyen az amikor valamilyen oknál fogva alárendeled magad (bár inkább úgy fogalmaznék: alárendelődsz) a főnök utasításainak, és el kell viselned minden furcsaságát. :) Jó, jó, kis túlzással, de a pszichológiája ugyanaz. A történet is jól meg volt szerkesztve, elhittem, hogy Andreának tényleg nincs más választása, csak megtenni a következő lépést és észre sem veszi, hogy szépen lassan a mókuskerékben találja magát, és már ő sem különbözik azoktól, akiket eddig lenézett.

Az Everyone Worth Knowingban az tetszett, hogy itt már volt kézzelfogható szerelmi szál, habár a csaj munkájának lényegét nem értem a mai napig... :) Másra sem emlékszem belőle...
A Chasing Harry Winston eddig a kedvencem, mert három törtnetet kellett egy köyvnyi hosszúságba beletömöríteni, azaz nem sok idő maradt a bullshitre, és a három szál pont jó arányban váltogatja egymást. Elkezdtem most újraolvasni, mert szégyen vagy nem, akárhogyis próbáltam emlékezni hogy mi volt a központi szereplő (Leigh) történetszála, semmire nem emlékeztem... Ami megmaradt mindhárom történetből, az a vége, a felemelő érzés, amikor minden a helyére kerül, és a lányok megtalálják a helyüket a világban... (...és boldogan élnek amíg meg nem halnak...:)) Ez mindhárom könyvre is igaz.
Tehát a felemelő érzés tudatában a Last Night-ot is vártam, már kb hónappal a megjelenése előtt tudtam, hogy napra pontosan mikor fog megjelenni, és hogy viszem a nyaralásra mint könnyű nyári olvasnivalót. Szerencsére rögtön 3for2-ért lehetett kapni (nem biztos, h a minőség jele?). Háááát őszinte leszek, nagy csalódás volt. Főhősnőnk Brook, dietetikus (nutritionist angolul), boldog házasságban él Juliannel, a kevéssé sikeres dalszerző-énekessel, aki miatt dupla műszakot is vállal, csak a pasi a zenélésre koncentrálhasson. Ahogy annak lennie kell, sok sok év névtelenség után Julian egycsapásra híres lesz, fellépések, interjúk, turné, album követik egymást szédítő sebességgel, paparazzik, pletykák, haszonlesők pedig sötét felhőket varázsolnak Brooke feje főlé. A music business megjelenítése nagyon tetszik, remélem nem csak kamu, hanem tényleg kutatómunka/tudás áll mögötte, a fashion magazine, a celeb-partivilág leírása után gondolom így is van. A legnagyobb buktatója a sztorinak, ahogy Brooke egymás után lepődik meg a vele történteken, és hogy a soksok együtt töltött év alatt amikor arról fantáziáltak, hogy mi lesz ha Julian híres lesz, egyszer sem merült föl a beszélgetésben a paparazzi téma, a "jajj, lesz e rám elég időd", a "mit kezdessz akkor a karriereddel"? Mindezekután jön a meseszerű befejezés, ami már kilóméterekről ordít, a mindent lezáró racionális, jajjdeénszeretlektevagyamindenemnemezentúlmindenmásképplesz beszélgetés, amit könyörgöm, 1 évvel azelőtt is megejthettek volna.
Oké, amikor olvastam nem voltam ennyire harcias kedvemben, és tengerpart/medence melletti olvasmánynak nem rossz, de összességében úgy gondolom, hogy elég gyenge történet.

2010. szeptember 17., péntek

Audrey Niffenegger - Her Fearful Symmetry (A Highgate temető ikrei)

Akárhogy is próbálja az ember, képtelenség úgy írni erről a könyvről, hogy legalább egy kicsit ne említené meg Az időutazó felesége című könyvet, amelyet szintén eme írónő tollából olvashattunk. Ráadásul mivel a blog elején beharangoztam, hogy múltbéli élményeimet is befűzöm ha kedvem tartja, mindenképp ki akarok térni rá.
Az időutazó feleségét nagyon sok könyvrajongó imádja, nem is nagyon hallottam olyanról, aki fanyalgott volna rajta. A romantikus történetek elmesélésében nagyon nehéz újat nyújtani manapság, nagyon kellett már, hogy jöjjön valaki és a meglévő sablonokat kicsit felrázza, újraértelmezze. Én ezt a könyvet még a fősuli alatt (azaz jó 5 éve? atyaég!) az egyik Győri Könyvhéten pillantottam meg és csupán a leírása alapján (miszerint nem megszokott romantikus történet) vettem meg. Már az elejétől magával ragadott a sztori, simán tudtam követni az idősíkok váltását, imádtam a stílusát, ami csöppet sem volt ömlengős, amikor a pasi szemszögéből láttuk a történetet, simán pasisan, néha közönségesen beszélt pl. a szexről. Mire befejeztem (végigbőgtem a végét természetesen) egyértelműen bekerült a kedvenc 5 olvasmányom közé. Az egyik nagy különlegessége a könyvnek, hogy az ember egyszerűen el akarja olvastatni másokkal is, szerintem így lett belőle siker, szájról szájra terjedt a híre, kézről kézre adták a könyvet . Én először odaadtam a legjobb barátnőmnek, aki imádta, és odaadta a pasijának, aki továbbadta az ő nővérének, stb. Kb 2 évig nem is láttam viszont, de nem bántam. Később megvettem egy másik barátnőmnek, aki annak ellenére, hogy nem nagy könyvbarát, és nem képes 15 percnél tovább egy helyben ülni, elolvasta, és imádta. Mire bejelentették hogy film készül belőle, már tűkön ültem, a trailert a megjelenése napján vagy 10x néztem végig. A film is nagyon tetszett, kihozták a történetből amit lehetett, de tény, hogy 90 percbe nem lehet mindent belerakni, de nem is vártam, hogy pont ugyanolyan legyen mint a könyv.
Mindezek után el tudjátok képzelni, hogy mennyire vártam a következő Niffenegger történetet, de csak kb egy hónapja vettem meg, mivel csak most jelent meg paperback kiadásban. Már a beharangozóban mindenki megemlítette hogy mennyire más, szóval felkészülten vettem a kezembe hogy ez nem egy Időutazó 2.
Itt is rögtön magával ragadott az írónő stílusa, amikor az első fejezetnél elkezdtem könnyezni, felsóhajtottam, hogy úristen, mi lesz itt még? Szinte az első laptól valami fátyolos melankólia telepszik a történetre, mivel az esős Londonban, a Highgate temető tőszomszédságában egy régi házban, antik bútorok és könyvek között játszódik, ez teljesen érthető is. A szereplői sem konvencionálisak, inkább csodabogarak. Elspeth és Edie ikrek, de még Edie lányai (Julia és Valentina- szintén ikrek) születése előtt "történt valami", és azóta nem találkoztak. Elspeth halála után Juliára és Valentinára hagyja lakását. A két lány, akik eddig nem találták a helyüket a világban, örömmel költöznek a Highgate temető mellett álló ház második emeletén lévő lakásba. Idővel megismerik a felső szomszédot, a kényszerbeteg Martint, és az alattuk lakó Robertet, aki Elspeth sokkal fiatalabb szerelme volt. És az elhunyt is feltűnik a színen, ugyanis szellem lett belőle, aki nem képes elhagyni egykori lakását, és most a lányokat kísérti kisebb nagyobb sikerrel. Ennyit a történetről, a szálak szépen lassan bonyolódnak, bontakoznak ki, az ember csak sodródik, sodródik, amíg a könyv vége felé egy furcsa érzés keríti hatalmába az olvasót és feleszmél: ajjajj, itt valami baj lesz! Nagyon tetszett a könyv, egészen a legvégéig, amikor is valami olyasmi történt, ami az egész lelkivilágomat felbolygatta, és nem hagyott utána nyugodni napokig. A lezárás számomra nem kielégítő, de sajnos nem árulhatom el miért anélkül, hogy lelőném a végét. Kétségtelenül egy zavarba ejtő, felkavaró, felháborító, szokatlan ámde magával ragadó alkotás.