Stephanie Meyer - The Twilight Saga (Az Alkonyat sorozat)

Kicsit megkésve, de itt az új bejegyzés.

Biztos vagyok benne hogy a sorozat első részét minimum 2 éve olvastam, de már itt Londonban és angolul. A taktikám az, hogy mielőtt megnézném a soron következő filmet, el kell hogy olvassam a könyvet. Ennek köszönhetően a filmek sosem nyerték el igazán a tetszésemet, mert mindig unalmasak voltak, hiszen előtte fejeztem be a történet olvasását. 

Nem szeretném mind a négy könyv történetét részletezni hátha valaki még nem olvasta a későbbieket. Az alapszituáció a következő: adott egy Bella nevű leány - kissé furcsa, kissé ügyefogyott, meglehetően érett gondolkodású (nem minden téren persze, mint ahogy később tapasztaljuk), és határozottan nem találja a helyét a világban. Anyja épp újraházasodott, aminek következtében úgy döntött ideje az apjához költözni mert nem akarja zavarni a szerelmeseket. Így köt ki Bella Forks-ban, valahol Seattle-től északra, ahol a napsütéses napok száma a nullához közelít. Pont ezért választotta lakhelyéül eme békés kisvárost a Cullen család, akik pont annyira titokzatosak, mint amennyire - egytől egyig - gyönyörűek. Bella hamarosan megismerkedik Edward Cullennel, és innentől az események felgyorsulnak.

Na jó, nem annyira, ugyanis a mi drága Bellánknak idő kell mire felfogja hogy miféle érzelmeket táplál Edward iránt, és amikor idáig eljutott, nem nyugszik, amíg meg nem fejti a titkát - amit mostanra már csak az nem ismer, aki az elmúlt éveket a dzsungelben, sivatagban, avagy a világtól elzárt kolostorban töltötte. A nagy titok: Edward vámpír. Közben mindenféle külső veszedelem is fenyegeti Bellát, ez valahogy a sorozat végéig jellemző marad.

Nem tudok csak pozitív vagy negatív véleménnyel nyilatkozni a könyvről, ugyanis míg olvastam, tisztában voltam a fogalmazás egyszerűségével, Bella vég nélküli nyavalygásával és kishitűségével, mégis egymás után faltam a lapokat... Akármilyen idegesítőek is a főhősnő gondolatai, mégiscsak felidézték az én érzéseimet az első szerelemmel kapcsolatban, és azt kell hogy mondjam, én minimum ennyire mániákus és önbizalomhiányos voltam, csak épp a való világban és nem egy vámpírral kapcsolatban.

Sajnos a második rész is hasonlóan folytatódik. Bella még mindig szenved, pláne hogy Edward kikerül a képből egy időre, viszont megjelenik Jacob, akivel kapcsolatban annyira emlékszem, hogy kissé beleszerettem a karakterébe olvasás közben. Talán - Jacob kivételével - ez a leggyengébb darabja a sorozatnak, de kell a történet további részeinek megalapozásához. Bella monológjai unalmasak, de szerencsére mindig időben történik valami izgalmas mielőtt az ember eret vágna magán,vagy valami hasonló. Szintén igaz, hogy hihetetlenül olvasmányos könyv.

Most novemberben került sor a harmadik kötetre, amely a személyes kedvencem lett, mert sokmindent  megtudunk mind a vérfarkasok legendáiból, mind a Cullen család történetéből. Itt kezdett egy kicsit elszaladni a ló Miss Meyer-rel, mert a könyv több mint 500 oldalas, kicsit tarottam tőle,hogy eltart majd egy ideíg míg befejezem, de nem, kevesebb mint egy hét kellett hozzá. A történet lehet hogy nem túl eredeti, de tetszik a vérfarkasok és a vámpírok összefogása, és végre megszabadulunk Victoriától is, aki kissé sokáig kísértett már.

A harmadik résznek köszönhetően teljesen magába rántott a vámpírvilág. Egy vasárnap fejeztem be a könyvet, hétfőn pedig be is szereztem a következőt, komolyan mondom, mint egy függő. Itt tenném hozzá, hogy még mindig tisztában voltam a könyv hiányosságaival, szóismétléseivel: vagy grimaszolnak vagy a szemüket forgatják a szereplők, esetleg sugárzóan mosolyognak - ennél többre nem telik tőlük. Olvastam pár helyen, hogy mind a harmadik mind a negyedik rész (utóbbi 700 oldal) túl hosszú és simán össze lehetett volna gyúrni e kettőt egy kötetté, de én ezzel nem értek egyet, a legjobb ebben a sorozatban az, hogy egy másik világot mutat be (valósággal beszippant), és minél több apróságot tudunk meg e világról, annál inkább részeseinek érezzük magunkat.  Erről a részről a legnehezebb úgy írni, hogy ne spoilerezzük el a történetet... Tehát csak annyit mondanék, hogy az első lehet nem túl izgalmas, de jó végre Bellát boldognak látni. A második rész azért meghökkentő, mert Jacob szemszögéből látjuk a történteket. A harmadik rész pedig a csúcspont, ahol sok apróság értelmet nyer az előző részekből, kapunk egy kis történelem leckét a Volturikból és végre találkozunk más vámpírokkal is akik ráadásul sok érdekes képességet birtokolnak. Végül pedig az ultimate happy end is bekövetkezik, ebben mondjuk nem kételkedtem sosem. És igen, a 700 oldalt is befejeztem 1 hét alatt... :)

Ja, és azt még szeretném hozzátenni, hogy valahol az Eclipse és a Breaking Dawn között esett le: mindegyik kötet egy napszakot, nap-hold-állást reprezentál, gratulálunk Dia...

J. K. Rowling - Harry Potter and the Chamber of Secrets, Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Az első rész befejezése után már vártam, hogy kezembe vehessem a másodikat is, és nem is csalódtam. Igazából ez a rész sem tér el sokkal a filmtől, úgyhogy sok meglepetés nem ért az olvasás során, mégis az elejétől a végéig lekötött a könyv.

Tetszett, hogy egyre többet megtudunk a múltról, ez esetben Voldemort és Hagrid múltjáról, valamint a mellékszereplőkről is fontos szerepet játszanak. Percy jelenléte például teljesen összezavart, mert azt hittem lesz valami köze a Titkok Kamrájához, csak a filmből kihagyták...

A történetről röviden annyit, hogy Harry a második évét kezdené Hogwarts-ban, de úgy tűnik valami  vagy valaki megpróbálja megakadályozni a varázslóiskolába történő visszatérését. Végülis sikeresen megérkeznek Ron-nal, de a baljós események sorozata kezdődik és hamarosan nemcsak Harry, de barátai is veszélybe kerülnek.

Sokmindent nem tudok ehhez hozzáadni, csak annyit, hogy mivel ezt a részt együtt vettem meg a következővel, azon nyomban hozzá is láttam az Azkabani fogolyhoz, annyira magával ragadott a történet hangulata.

A könyvek eleje mindig kissé unalmas, amúgy sem kedvenceim Dursley-ék, de ezen felül túl kell esnünk az előző részek (évek) összegzésén. Megértem, hogy anno a könyvek kb másfél év késéssel jelentek meg és kellett a visszaemlékezés, de nekem ez az egyetlen gyerekes rész a sorozatban. 

Viszont ez az első film, amit egyszer láttam (az első és másodikat meglehetősen sokszor, de a többit csak 1x-1x szerencsére), tehát a történet tekintetében végre meglepetések is értek, és újfent örültem a múltidézésnek.

Ebben a részben a címnek megfelelően az Azkabani fogoly - Syrius Black - az iskolaéven átívelő rejtély. Black, aki Voldemort egyik leghűbb szolgálója volt, Harry nyomában van mert meg akarja bosszulni a sötét varázsló "halálát". Mindeközben Harry és  a Gryffindor csapata a Quiddich kupát szeretné megnyerni, és a harmadikosok izgatottan várják, hogy a közeli, teljesen varázslók és boszorkányok lakta falucskában tölthessék a kimenőiket. Végül persze minden a történet folyamán felmerülő apró részlet és furcsaság értelmet nyer, újabb titkokról hullik le a lepel, de Harry mégsem lehet maradéktalanul boldog, hiszen míg Voldemort visszanyert egy szolgálót, ő egy igazi család lehetőségét vesztette el.

Ernest Hemingway - Fiesta - The Sun Also Rises

Ritkán szoktam klasszikusokat olvasni sajna, pedig szeretem őket csak ugye kevésbé van hangulatom hozzájuk. Most épp rám fért a sok sci-fi jellegű könyvek után egy kis realitás.

Hemingwaytől eddig olvastam az Öreg halász és a tengert még általánosban - ki ne olvasta volna - és az Akiért a harang szólt, mert megvolt nekünk otthon. Nem tartoznak a kedvenceim közé, nem is emlékszem rájuk túlságosan. Ezt a könyvet a pasimnál találtam, ő mondta, hogy nem bírt vele, kétszer belekezdett, de mindkétszer félbehagyta, pedig 200 oldal az egész.

Tényleg kissé nehézkesen indul, ugyanis Hemingway stílusa a dialógusaiban főleg, teljesen más mint amihez a modern olvasó hozzá van szokva. 

Még mielőtt nagyon belemélyednék, íme a történet. Főhősünk, narrátorunk Jake újságíró, Párizsban él. Részt vett az első világháborúban és egy háborús sérülésnek köszönhetően impotens ha jól értettem, ezt a szálat nem nagyon magyarázzák. Szerelme Brett egy kétszer elvált nő, akivel csak plátói a kapcsolata minden bizonnyal a sérülés miatt, és aki mondhatni a társaság középpontja, minden férfi belé szerelmes. Jake és barátai élik világukat Párizsban, havonta kapják az "örökségüket" otthonról (nem tudom hogy fordítsam le jobban), amiből fényesen megélnek. A könyv első fele a párizsi életüket és a baráti társaságot hivatott bemutatni, majd elhatározzák, hogy Spanyolországba utaznak a pamplonai bikafuttatásokra. Időközben Jake egy barátja szintén beleszeret Brettbe, együtt is töltenek pár hetet miközben Brett vőlegénye (!!!) távol van. Végülis Jake, a barát Robert, a vőlegény Mike, Brett, valamint még 1 barát, Bill (ő az egyetlen, aki nem kerül semmilyen kapcsolatba ezzel a nővel) érkezik meg Pamplonába, ahol a felszínen minden szép és jó, ám igazából dúl a féltékenység és a dráma. Nem hiszem hogy nagyon lelőném a poént, ha elmondom, hogy egyszercsak Brett lelép az ifjú torreádorral, ám végül csak visszatér a megszokott partneréhez, és az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Szóval a gondolataim... Először is amint már említetten tényleg nehéz volt megszokni a stílust, mert Hemingway a párbeszédek csak a szereplők szájából elhangzó mondatokat tartalmazzák, semmi instrukciót, gondolatot vagy érzelmet. Idővel jobban rá lehet érezni a dialógusok mögött rejlő feszültségre, az addig hiányolt érzelmekre és olvasmányossá válik a történet. Kifejezetten szerettem a spanyolországi elbeszéléseket, az író tömör mondatokkal is hangulatos leírást ad a velük történtekről.

Hemingway tényleg élt Párizsban és Latin negyed valamint a Montparnasse volt az akkori írók, művészek kedvenc helye, amikor én jártam ott, láttunk is egy olyan kávézót amelyet Hemingway rendszeresen látogatott. Élmény volt olvasni azokról a helyekről, amelyekről tudtam, hogy merre vannak.

Igazából ez az a korszak - a 20as évek közepe - amikor én is a legszívesebben éltem volna. Egyébként hihetetlen hogy mennyire semmi se semmi dolguk nem volt ezeknek az embereknek. Minden este étteremből bárba, bárból táncolni jártak, végül ismét végiglátogattak néhány bárt csak a miheztartás végett. Ebből következik, hogy rengeteget ittak akkoriban. A könyv végére kezdtem rájönni, hogy ez a mennyiség eszméletlen, egy háromfős társaség alapból 3 üveg borral indított. Azon is elgondolkoztam olvasás közben, hogy mennyire egyszerű (vagy éppen bonyolult) volt az élet a mobiltelefon és email, sőt még a telefon elterjedése előtt, amikor csak táviratban tudták az emberek közölni a sürgős mondanivalójukat. Ma vajon hogy szerveznétek meg egy baráti társasággal történő vacsorát, egy másik országban történő találkozásról nem is beszélve? Legközelebb gondoljatok bele, hány utolsó pillanatban történő változás következik be, jajj, a metómegálló melyik kijáratánál vagytok? Ja, Brent Cross Station, és nem pedig Brent Cross Shopping Centre? Hol? Kikkel? Mi??

Visszatérve a könyvre, ez egy hihetetlenül magával ragadó történet, legfőképpen a stílusa és a korszak miatt amit bemutat. Hemingway első jelentős regénye, azt olvastam, hogy meghatározta a következő 20 év amerikai újságírását, valamint Brett is példaképpé vált a nők körében, mind stílusában, mind viselkedésében. Nem vagyok meglepve. :) 

Magyarul "A nap is felkel" címmel jelent meg.

Neil Gaiman - Neverwhere (Sosehol)

Erről a könyvről is olvastam már különböző blogokon, és amikor a Her Fearful Symmetry-t vettem meg, az eladó pasi ajánlotta, hogyha az tetszik, akkor mindenképpen olvassak Neil Gaimant és szerinte ezzel a könyvvel érdemes kezdeni. Ez csak megerősítés volt számomra, mert addigra már én is meghoztam ugyanezt a döntést. Ha még hozzáteszem hogy ő írta a Stardust  és a Coraline című film alapjául szolgáló könyveket, akkor szinte már be sem kell mutatni az írót.

A történet szerint létezik egy alternatív London ahol azok az emberek élnek, akik "átestek a réseken".

Főhősünk, Richard Mayhew gyanútlanul éli átlagos mindennapjait Londonban, ám egy este segít egy bajbajutott, furcsa lányon, aminek következtében megszűnik létezni a fenti világ (London Above) számára. Így kerül le London Below-ba, ahol teljesen elveszettnek érzi magát a furcsábbnál furcsább teremtmények között. A bajbakerült lány még mindig bajban van és egy vadásszal meg egy márkival kiegészülve próbálnak rájönni, hogy ki gyilkolta meg a lány (egyébként Door - magyarul Ajtó - kíváncsi vagyok ezt hogy fordították le) családját, miközben két vérszomjas és kegyetlen gyilkos lohol a nyomukban.

Kétségtelenül az egyik legeredetibb könyv amit mostanában olvastam, még akkor is, ha a tipikus road-moviek, kalandfilmek sémájára épül. Többször eszembe jutott a Princess Bride mialatt olvastam, bár mind a története mind a humora teljesen különböző volt, mégis olvasás közben ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert.

Azt is be kell hogy valljam, hogy a könyv első fele nem különösebben nyűgözött le. Túl sok az "undi" rész és leírás, ráadásul Croup és Vandemar - a két bérgyilkos - a két legvisszataszítóbb figura akikről valaha olvastam. Mindezek mellett annak ellenére hogy Londonban játszódik (imádom az ilyen könyveket, pl a Bridget Jonest teljesen más élmény angolul olvasni úgy, hogy már élt Londonban az ember), nekem nem volt elég, hogy az író vett 1-2 metróállomás nevet és jól eljátszogatott vele. Ezen kb. addig aggódtam, míg egy alkalommal megláttam egy az Earl's Courtra tartó metrót, és elkezdtem vigyorogni... A történet is kezdett begyorsulni a könyv felétől (Richard az elején túl pipogya) és onnantól fogva teljesen magával is ragadott. Örültem annak is hogy nem vitték túlzásba a romantikus szálat, a fordulat a végén kellően meglepő, és a lezárás is meggyőző, hatásos. 

Van egy bizonyos fanyar, sötét humora a könyvnek, persze nem hahotáztam, de a két világ közötti ellentét, Richard elveszettsége és a fenti világ szerinti racionális gondolkodása, valamint azok az alapfeltevések, amelyek a mi világunkban magától értetődőek (Kensington az egyik legpucosabb környék Londonban, míg London Below-ban rettegve merészkednek oda, mert veszélyes) tökéletes humorforrások. Viszont szerintem szűkítik is a történet minden rétegét élvezni tudók csoportját, mert ha az ember nem tudja ezeket - nem tudja, hogy a Centre Point épülete mennyire ronda, az Angel - Islington párhuzamról nem is beszélve -, az emögött lévő finom humort nem fogja tudni megértei. Szívesen beleolvasnék a magyarul is, mert biztos vagyok hogy nem volt egyszerű dolga a fordítónak.

J.D. Robb - Naked in Death (Meztelenül a halálba)

Ezzel a bejegyzéssel végre behozom a lemaradásom könyvek terén, bár lenne még mit írni filmekről és helyekről-eseményekről, de csak szépen sorjában.

J.D. Robb, ha valaki nem tudná, Nora Roberts írói álneve, amely alatt csak az "In Death" sorozatot jelenteti meg, egyébként romantikus regényeket ír tudtom szerint, bár ez volt az első regény amit tőle olvastam. Az egyik kedvenc olvasós blogomon hallottam róla, és mivel ott néhány kedvenc könyvemmel egyetemben ez is 10 csillagocskát kapott, a beszerzendő könyvek listájára került. Csak sosem találtam a Piccadilly Waterstonesban, mígnem a pasimat becsábítottam az ealingibe, ahol sikerült beszereznem eme pédányt.

Történetünk főhősnője Eve Dallas hadnagy/nyomozó, aki a jövőben üldözi a bűnözőket. Sokat tapasztalt, mindig kimerült magányos rendőrnő ő, akinek a kemény külseje érző szívet takar, ám a múltja sötét titkokat rejt - ahogy annak lennie kell.

A történet szerint Dallas hadnagyot egy szokatlan gyilkossághoz hívják, a szokatlan benne az, hogy pisztollyal követték el, holott ezeket az antik tárgyakat már évtizedek óta betiltották. Az áldozat egy luxus-prostituált, ám hamarosan nem ő lesz az egyetlen. Gyanúsítottként képbe kerül még Roarke, a Keresztnév Nélküli Ember, aki gyakorlatilag a világ felét birtokolja, emellett izmos, jóképű, művelt, intelligens, és még a szíve is a helyén van. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy eszméletlenül jó az ágyban. Mert naná, hogy a pasi aki mindenkit megkaphat, a zárkózott, titkot rejtegető egyszeri rendőrnőt akarja behálózni, sőt mi több, a könyv végére szerelembe is esik véle, ettől kész voltam.

A tény, hogy a cselekmény a jövőben játszódik felcsigázza az olvasót, de semmi eredeti ötletet nem kapunk, mindent láttunk vagy olvastunk már valahol. Ugyanez jellemző a karakterekre, a szerelmi szál minden egyes romantikus regényben ugyanez. Makacs hősnő, jóképű és gazdag pasi, megmagyarázhatatlan vonzalom, nem tudják hova tenni egymást, szexelnek, még mindig nem tudják hova tenni egymást, vagy talán mégis? A nyomozás sem igazán halad előre a sok hiper szuper jövőbeli ketyere ellenére, minden csak elmélet és pszichológia, nulla hard evidence egészen a legvégéig. (lehet túl sok CSI-t láttam már)

Most eléggé földbedöngölősnek tűnhet ez a bejegyzés, pedig amikor olvastam - annak ellenére, hogy az itt írtakat nyugtáztam - egész kellemes élményt nyújtott. Szexjelenetet például még sosem olvastam angolul, és krimikhez is ritkán jutok, úgyhogy egynek mindenképpen elment, előbb utóbb lehet beszerzem a többi részt is, bár nem fogom magam túlságosan törni értük. 

Mindenképpen ajánlom a tipikus romantikus regények kedvelőinek, mert a bevett sablont valamennyivel tényleg gazdagítja a történet jövőbeni elhelyezése és a nyomozás.

Sugo Pizza & Pasta - Notting Hill

A sok olvasás közben sajna megfeledkeztem az filmekről és az éttermekről, ez utóbbit próbálom most pótolni egy kicsit.

Mostanában kicsit nyűgösködtem a pasimnak - persze csak lightosan, hogy semmi új helyre nem megyünk, és különben is, unalmasak a hétköznapjaim. (Nem az ő hibájából, de nem tudunk úgy a városban találkozni és csak úgy beülni valahova, mint régebben.) De szerencsére kitalálta, hogy jó, akkor látogassunk el Notting Hill-re, és "csináljunk valamit". Én ki is néztem egy fotókiállítást amit érdekelt volna, de a nagy napon sehol sem találtam se a helyet, se a kiállítást a neten. Tehát először is elmentünk egy pubba, amit a pasim nézett ki (ez vmi hülye angol szokás, hogy először igyunk eggyet, utána üljünk be valahova máshova), The Windsor Castle-nek hívják, és a sok ugyanilyen nevű pubtól az különbözteti meg, hogy innen elvileg anno tényleg el lehetett látni Windsorba.

A különböző pubokról könyveket lehetne megtölteni, ez egy tipikus régimódi hely volt, faasztalokkal-székekkel, alacsony átjárókkal, amik régen a gazdag és a szegény részt választották el. Eléggé belemelegedtünk a beszélgetésbe, és kicsit megkésve indultunk el éttermet keresni. Nálunk ez sosem megy egyszerűen, mert mindketten válogatósak vagyunk - nem a legjobb helyet keressük, hanem a stílusunknak-pénztárcánknak-hangulatunknak megfelelőt. Fél óra bóklászás és 4 étterem szemre vétele után kötöttünk ki a Sugo-ban, ami egy egyszerű de nagyszerű olasz étterem. Hangulatában hasonlít az ealingire, ám míg az inkább a rusztikus designra épít, itt az 50-es 60-as évek zajos éttermeit próbálták megidézni szerintem, bár a mennyezet aránytalanul magas, és a fények nem sejtelmesek, azért egy kicsit átjön mindez. De nem is ez a lényeg! Már akkor sejtettük, hogy jó választás volt, amikor egy olasz asztaltársaság mellett vezettek el bennünket, és egy tipikus nagydarab olasz 50es pasas ültetett le minket. A menü szintén az egyszerűséget hivatott tükrözni, előételek, pizzák, tészák, rizottók, raviolik, gnocchik. Mi előételnek egy paradicsomos zöldséges bruschettát feleztünk meg, főételnek én csirkés spenótos gnocchit választottam, ő tengeri herkentyűs rizottót. Mindkettő isteni finom volt, pont olyan, amilyennek az ember elképzeli (jajj, elkezdett korogni a gyomrom). Időközben láttunk pizzát és raviolit is a szomszédos asztalokon, azok is finomnak tűntek.  Az estére viszont a desszert tette fel a koronát, amely házi tiramisu volt, szintén feleztünk a pasimmal, és én ehhez foghatót még nem ettem. Ezt úgy értem, hogy kóstoltam én tiramisut sokféle boltból, étteremből, cukrászdából, általam vagy barátaim által készítettet úgyszintén, de egyik sem volt ennyire krémes, mégsem túl habos babos vagy émelyítő. Nyammiiii...

Ja, ne felejtsem, hogy mindez teljesen barátságos áron, előételek max 5 fontért, a főételek általában nem kerülnek többe, mint 9-10 font, és a desszert is kb 4 font. Legközelebb a pizzát fogom kipróbálni. 

Íme a cím: Sugo Pizza & Pasta, Notting Hill, London W11 3LB

J.K. Rowling - Harry Potter and the Philosopher's Stone

A Harry Potter láz épp akkor tombolt amikor én gimis voltam. Akkor kissé talán túl idősnek gondoltam magam ahhoz hogy magyarul elolvassam, viszont az angolomban még nem bíztam annyira hogy eredeti nyelven kezdjek bele. Plusz általában csak azért sem kezdek bele valami olyasmibe amiért mindenki odavan. Most, hogy az utolsó rész első fele hamarosan a mozikba kerül, megfogadtam: hamarabb fogom elolvasni a 7 kötetet, mint ahogy megnézem az utolsó részt (azt hiszem egy kicsivel több időm van mind fél év). Az összes film tetszett eddig, de érződött rajtuk, hogy sok érdekes apróság ki kellett hogy maradjon, mert történetileg nem voltak létfontosságúak.

 Az első könyv igazából 90%-ban megegyezik a filmmel, ezért nem sok újdonságot kaptam, de mindig is szerettem a bentlakásos kollégiumban játszódó történeteket (lásd Iskola a határon, Abigél), úgyhogy semmi kivetnivalót nem találtam benne. Kicsit tényleg sajnálom hogy nem korábban kezdtem bele.

Kénytelen vagyok a filmmel is összehasonlítani, hiszen az elmúlt években a mindennapjaink szerves részévé váltak a film jelenetei és a szereplők. Azt kell hogy mondjam hogy a szereplőválasztás hibátlanra sikerült, hű maradt a könyvhöz a végletekig. Harry, Hermione és Ron egy az egyben megfelelnek a "papírformának", és igazán jól is hozzák a karakterüket, Hagrid, Neville, Snape, stb, úgyszintén. Jó kezdet, várom a folytatást.

Ja igen, a sztori...ha valaki még nem hallotta volna. :) Harry Potter egy átlagos looser 11 éves, akinek a szülei autóbalesetben meghaltak, és a nem kevéssé földhözragadt, őnző és rosszindulatú rokonainál kell laknia. Igen ám, de valami furcsaság mindig történik Harry körül, és végül sorozatos megmagyarázhatatlan eseményeknek köszönhetően kiderül, hogy ő egy varázsló és egy boszorkány gyermeke tulajdonképpen, a szülei nem is autóbalesetben, hanem rettentően baljós körülmények között vesztették életüket, a gonosz varázsló, Voldemort pálcája által. Harry Hogwarts-ba, a varzslóiskolába kerül, találkozik Hermione-vel és Ron-nal, and the rest is history, ahogy az angol mondja.

William Goldman - The Princess Bride (A herceg menyasszonya)

Még jópár évvel ezelőtt olvastam William Goldman "Mit is hazudtam" című könyvét ami a forgatókönyv írásról, de lényegében úgy az egész Hollywood és a filmvilág kulisszatitkairól szólt. Már ott úgy emlegette ezt a történetet, mint amelyik a legközelebb áll a szívéhez, amelyre az egyik legbüszkébb az életében, tehát- mint oly sok más köny is- már ez is a listámon volt réges régen. A legutóbbi Waterstones-látogatásom alkalmával nem találtam az utolsó könyvet a szokásos 3at kap 2t fizet akcióhoz, csak bolyongtam és bolyongtam, míg megakadt a szemem ezen, és úgy gondoltam: hát legyen.

Ez a könyv egyrészt egy vérbeli klasszikus mese, de mindez Goldman tipikus stílusában és humorával előadva. Adott a világ legszebb lánya, és egy szegény szolga...egy gonosz herceg és egy gonosz gróf... a világ legnagyobb, legerősebb embere és a világ legjobb vívója. Mindez összemixelve határtalan szerelemmel, végtelen szomorúsággal, kalandokkal, üldőzéssel-meneküléssel, kardozással-birkózással, árulással, ésatöbbi, ésatöbbi - lenyűgöző történet. A pozitív szereplők hihetetlenül szimpatikusak. Egyikük sem tökéletes, de ez csak még szerethetőbbé teszi őket. Fezzik és Inigo a két csúcspont, mind az előéletük, mind a jelenbeli tetteik a legjobb részek a könyvben. A negatív szereplők kellően elborultak (creepy-k), viszont megvannak a saját vicces pillanataik.

Goldman humora egy idő után kiszámíthatóvá válik: egy bekezdésen keresztül felépít egy megdönthetetlen alapfeltevést, minden oldalról megtámogatja, majd a következő bekezdés első mondatával megcáfolja azt. Gondolom a forgatókönyvei nagy részében is ezt a trükköt alkalmazza, és ha valaki jobban ismeri a munkásságát, lehet hogy kissé idegesítővé válik. Viszont tény, hogy egy igazán egyedi varázslatos, vicces történetet hozott össze, ahol az igaz szerelemnek nem szabhat gátat semmi.

Érdekességként hozzátenném, hogy a könyvhöz egy keretsztori is tartozik, azaz az író azt állítja, hogy ő egy klasszikus mesének, S. Morgenstern's Classic Tale of True Love and High Adventure az általa megvágott, lerövidített és kommentált változatát tárja elénk (a fejezetek közé beékelt kommentek szintén nagyon viccesek), még egy pszichológus feleséget és egy mára már felnőtt fiút is beleszőtt a megjegyzésekbe, ámde mindez csak kamu! Én már az elején furcsállottam pár hozzáfűzést, de igazából majdnem a könyv végéig bevettem a fedősztorit. Az írót ismerve viszont mégis gyanakodni kezdtem, rákerestem a Wikin, és tényleg, ott írják, hogy minden a Morgensternhez kapcsolódó megjegyzés hamis, sőt a család sem igazi (és tényleg, hisz olvastam a Mit is hazudtam-ban, h nem is fia van, hanem 2 lánya.) Szóval ez a lépés zseniális, még akkor is, ha kicsit becsapva éreztem magam, hogy akkor most hogy is van ez?

Elolvasva a könyvet mindez több értelmet nyer, én csak ajánlani tudom minden korosztálynak.

Stieg Larsson - The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány)

Gondolom sejtitek hogy ezt a könyvet is rég kiszemeltem, hiszen mind a mai napig nagy a hype körülötte, plusz legyek akár metrón, akár buszon valakit mindig kiszúrok, hogy a három rész valamelyikét olvassa. Tavaly karácsonyra ezt vettem a legjobb barátnőmnek, és neki is nagyon bejött. Én a nyaralásra vettem, meg de nem jutott rá idő eddig, mostanában viszont kezdek nagyon kíváncsi lenni a svéd filmre, úgyhogy gyorsan neki is fogtam.

Kissé lassan, de nem unalmasan indul a történet, jópár oldalon keresztül a főhős, Mikael Blomkvist életébe és szenvedéseibe nyerhetünk bepillantást miközben az járt a fejemben: ennek mi köze a történethez tulajdonképpen? Ugyanis annyit lehet tudni a fülszövegből hogy egy családi titok kinyomozásába fog majd bele. Ő pedig az elején egy ellene irányuló per ítéletének a következményeivel küszködik kicsit talán túl sokáig.

Szóval a lényeg tényleg annyi, hogy pillanatnyi elkeseredettségét kihasználva, a Vanger család feje felkéri Mikaelt hogy egyrészt írja meg a család történetét, de ez igazából csak alibi, inkább próbálja meg kideríteni mi történt unokahúgával, akit 36 évvel ezelőtt meggyilkoltak. Idővel Mikael mellé sodródik Lisbeth Salander, egy furcsa lány de zseniális információgyűjtő, akinek a múltjában szintén titok lappang.

Azt kell mondanom hogy a könyv úgy érdekes - már-már letehetetlen (egyik nap hajnali 2ig fennmaradtam - no comment) hogy a feléig kb semmi olyan nem történik ami a nyomozást előrevinné, sőt, ami számomra még meglepőbb volt, Lisbeth és Blomkvist sem találkoznak több mint 200 oldalon keresztül. 

A történet igazán izgalmassá akkor válik amikor végre tényleg sikerül a párosnak nyomokra bukkanniuk. Az is tetszett hogy az író úgy építette fel a sztorit, hogy én is képes voltam felvetni egy-két  következtetést, amit 2 oldallal később a szereplők is előhoztak és megbeszéltek... Elkövettem viszont azt a hibát, hogy véletlenül előrébb nyitottam ki a könyvet és megakadt egy mondatnál a szemem, ami miatt egész végig sejtettem hogy ki lesz a hunyó a végén. :S:S

A végső megoldás is ott bújkált az agyam mélyén, persze kellett, hogy végigvezessenek minden lépésen hogy minden letisztuljon, de örültem hogy lépést tudtam tartani a sztorival.

Viszont el kellett olvasnom pár fejezetet míg észrevettem: minden rész elején egy a nők ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatos statisztikai adat szerepel, és szinte minden női szereplőt bántalmaztak élete során. Ahogy közeledünk a történet vége felé, úgy derülnek ki az egyre durvább és kegyetlenebb részletek amelyek még engem, a gyakorlott Gyilkos elmék (Criminal Minds) nézőt is ledöbbentettek.

A könyv címszereplője Lisbeth, ennek ellenére egyértelműen Mikael az erősebb és a szimpatikusabb karakter, míg a lány nem nyerte el a szimpátiámat, pedig a hozzá hasonló karakterek el szokták. Amint említettem, neki is megvannak a maga titkai, gondolom a következő könyvek egyikében jobban kibontják az ő történetét is, és akkor hátha megváltozik a véleményem.

Kicsit éreztem hogy fordítást olvasok, bár nem volt zavaró, és sajnáltam hogy még sosem voltam Svédországban, mert rengeteg utalás, utcanév, város-és országrész, politikai-gazdasági visszatekintés szerepel benne, amit egy egyszerű külföldi sosem fog megérteni, átérezni.

Mindenesetre mindenkinek ajánlom aki szereti a jó kis klasszikus nyomozást némi családregénnyel és pszichopatákkal fűszerezve.

Lauren Weisberger - Last Night at Chateau Marmont

Ezt a művet sem szándékozom önmagában bemutatni, hiszen a Devil Wears Prada mondhatni alapmű csajok között, akár a filmről, akár a könyvről beszélünk, bár gondolom a filmre ez inkább igaz. Szerintem nem annyira sokan tudják hogy az írónőnek még két könyve jelent meg ezután és a Last Night... a sorban a negyedik. Én ugye olvastam mind, azon egyszerű indíttatásból, hogy a Tescoban anno a Devil Wears Prada és az Everyone Worth Knowing egy kötetben 3 fontért volt megvehető, én meg szerintem épp olyan passzban voltam, hogy úgy gondoltam sokat és romatikusat akarok olvasni. Azután pedig ha jól emlékszem a szokásos 2t fizet 3at kap Waterstones akció keretében szereztem be a harmadikat - Chasing Harry Winston - mert tetszett a fülszöveg.

A Devil Wears Prada kapcsán a filmet előbb láttam, és kissé meg voltam lepődve a lényegesen eltérő befejezésen, és emlékszem némi párhuzamot tudtam vonni Andrea és köztem, lévén én is voltam/vagyok PA, bár nem abban a szektorban, teljesen más főnökökkel, körülmények között, mégis tudom milyen az amikor valamilyen oknál fogva alárendeled magad (bár inkább úgy fogalmaznék: alárendelődsz) a főnök utasításainak, és el kell viselned minden furcsaságát. :) Jó, jó, kis túlzással, de a pszichológiája ugyanaz. A történet is jól meg volt szerkesztve, elhittem, hogy Andreának tényleg nincs más választása, csak megtenni a következő lépést és észre sem veszi, hogy szépen lassan a mókuskerékben találja magát, és már ő sem különbözik azoktól, akiket eddig lenézett.

Az Everyone Worth Knowingban az tetszett, hogy itt már volt kézzelfogható szerelmi szál, habár a csaj munkájának lényegét nem értem a mai napig... :) Másra sem emlékszem belőle...

A Chasing Harry Winston eddig a kedvencem, mert három törtnetet kellett egy köyvnyi hosszúságba beletömöríteni, azaz nem sok idő maradt a bullshitre, és a három szál pont jó arányban váltogatja egymást. Elkezdtem most újraolvasni, mert szégyen vagy nem, akárhogyis próbáltam emlékezni hogy mi volt a központi szereplő (Leigh) történetszála, semmire nem emlékeztem... Ami megmaradt mindhárom történetből, az a vége, a felemelő érzés, amikor minden a helyére kerül, és a lányok megtalálják a helyüket a világban... (...és boldogan élnek amíg meg nem halnak...:)) Ez mindhárom könyvre is igaz.

Tehát a felemelő érzés tudatában a Last Night-ot is vártam, már kb hónappal a megjelenése előtt tudtam, hogy napra pontosan mikor fog megjelenni, és hogy viszem a nyaralásra mint könnyű nyári olvasnivalót. Szerencsére rögtön 3for2-ért lehetett kapni (nem biztos, h a minőség jele?). Háááát őszinte leszek, nagy csalódás volt. Főhősnőnk Brook, dietetikus (nutritionist angolul), boldog házasságban él Juliannel, a kevéssé sikeres dalszerző-énekessel, aki miatt dupla műszakot is vállal, csak a pasi a zenélésre koncentrálhasson. Ahogy annak lennie kell, sok sok év névtelenség után Julian egycsapásra híres lesz, fellépések, interjúk, turné, album követik egymást szédítő sebességgel, paparazzik, pletykák, haszonlesők pedig sötét felhőket varázsolnak Brooke feje főlé. A music business megjelenítése nagyon tetszik, remélem nem csak kamu, hanem tényleg kutatómunka/tudás áll mögötte, a fashion magazine, a celeb-partivilág leírása után gondolom így is van. A legnagyobb buktatója a sztorinak, ahogy Brooke egymás után lepődik meg a vele történteken, és hogy a soksok együtt töltött év alatt amikor arról fantáziáltak, hogy mi lesz ha Julian híres lesz, egyszer sem merült föl a beszélgetésben a paparazzi téma, a "jajj, lesz e rám elég időd", a "mit kezdessz akkor a karriereddel"? Mindezekután jön a meseszerű befejezés, ami már kilóméterekről ordít, a mindent lezáró racionális, jajjdeénszeretlektevagyamindenemnemezentúlmindenmásképplesz beszélgetés, amit könyörgöm, 1 évvel azelőtt is megejthettek volna.

Oké, amikor olvastam nem voltam ennyire harcias kedvemben, és tengerpart/medence melletti olvasmánynak nem rossz, de összességében úgy gondolom, hogy elég gyenge történet.

Audrey Niffenegger - Her Fearful Symmetry (A Highgate temető ikrei)

Akárhogy is próbálja az ember, képtelenség úgy írni erről a könyvről, hogy legalább egy kicsit ne említené meg Az időutazó felesége című könyvet, amelyet szintén eme írónő tollából olvashattunk. Ráadásul mivel a blog elején beharangoztam, hogy múltbéli élményeimet is befűzöm ha kedvem tartja, mindenképp ki akarok térni rá.

Az időutazó feleségét nagyon sok könyvrajongó imádja, nem is nagyon hallottam olyanról, aki fanyalgott volna rajta. A romantikus történetek elmesélésében nagyon nehéz újat nyújtani manapság, nagyon kellett már, hogy jöjjön valaki és a meglévő sablonokat kicsit felrázza, újraértelmezze. Én ezt a könyvet még a fősuli alatt (azaz jó 5 éve? atyaég!) az egyik Győri Könyvhéten pillantottam meg és csupán a leírása alapján (miszerint nem megszokott romantikus történet) vettem meg. Már az elejétől magával ragadott a sztori, simán tudtam követni az idősíkok váltását, imádtam a stílusát, ami csöppet sem volt ömlengős, amikor a pasi szemszögéből láttuk a történetet, simán pasisan, néha közönségesen beszélt pl. a szexről. Mire befejeztem (végigbőgtem a végét természetesen) egyértelműen bekerült a kedvenc 5 olvasmányom közé. Az egyik nagy különlegessége a könyvnek, hogy az ember egyszerűen el akarja olvastatni másokkal is, szerintem így lett belőle siker, szájról szájra terjedt a híre, kézről kézre adták a könyvet . Én először odaadtam a legjobb barátnőmnek, aki imádta, és odaadta a pasijának, aki továbbadta az ő nővérének, stb. Kb 2 évig nem is láttam viszont, de nem bántam. Később megvettem egy másik barátnőmnek, aki annak ellenére, hogy nem nagy könyvbarát, és nem képes 15 percnél tovább egy helyben ülni, elolvasta, és imádta. Mire bejelentették hogy film készül belőle, már tűkön ültem, a trailert a megjelenése napján vagy 10x néztem végig. A film is nagyon tetszett, kihozták a történetből amit lehetett, de tény, hogy 90 percbe nem lehet mindent belerakni, de nem is vártam, hogy pont ugyanolyan legyen mint a könyv.

Mindezek után el tudjátok képzelni, hogy mennyire vártam a következő Niffenegger történetet, de csak kb egy hónapja vettem meg, mivel csak most jelent meg paperback kiadásban. Már a beharangozóban mindenki megemlítette hogy mennyire más, szóval felkészülten vettem a kezembe hogy ez nem egy Időutazó 2.

Itt is rögtön magával ragadott az írónő stílusa, amikor az első fejezetnél elkezdtem könnyezni, felsóhajtottam, hogy úristen, mi lesz itt még? Szinte az első laptól valami fátyolos melankólia telepszik a történetre, mivel az esős Londonban, a Highgate temető tőszomszédságában egy régi házban, antik bútorok és könyvek között játszódik, ez teljesen érthető is. A szereplői sem konvencionálisak, inkább csodabogarak. Elspeth és Edie ikrek, de még Edie lányai (Julia és Valentina- szintén ikrek) születése előtt "történt valami", és azóta nem találkoztak. Elspeth halála után Juliára és Valentinára hagyja lakását. A két lány, akik eddig nem találták a helyüket a világban, örömmel költöznek a Highgate temető mellett álló ház második emeletén lévő lakásba. Idővel megismerik a felső szomszédot, a kényszerbeteg Martint, és az alattuk lakó Robertet, aki Elspeth sokkal fiatalabb szerelme volt. És az elhunyt is feltűnik a színen, ugyanis szellem lett belőle, aki nem képes elhagyni egykori lakását, és most a lányokat kísérti kisebb nagyobb sikerrel. Ennyit a történetről, a szálak szépen lassan bonyolódnak, bontakoznak ki, az ember csak sodródik, sodródik, amíg a könyv vége felé egy furcsa érzés keríti hatalmába az olvasót és feleszmél: ajjajj, itt valami baj lesz! Nagyon tetszett a könyv, egészen a legvégéig, amikor is valami olyasmi történt, ami az egész lelkivilágomat felbolygatta, és nem hagyott utána nyugodni napokig. A lezárás számomra nem kielégítő, de sajnos nem árulhatom el miért anélkül, hogy lelőném a végét. Kétségtelenül egy zavarba ejtő, felkavaró, felháborító, szokatlan ámde magával ragadó alkotás.

(500) Days of Summer

Végre, végre egyszer rá tudtam beszélni a pasimat a kölcsönzőben hogy a szokásos thriller-akció film helyett valami más stílust válasszunk, mert már az agyamra megy a komolykodás-lövöldözés. A 500 Days of Summert választottam alternatívaként, mert az eddig hallottak alapján nem az a tipikus nyálas romantikus mozi. Valami csoda folytán ő is rábólintott, úgyhogy ez lett az esti program.

A film úgy reklámozta magát, hogy nem egy szerelmes film, hanem egy film a szerelemről. Vagy valami hasonló. Ami csupáncsak annyit jelent, hogy nincs happy end, dehát láttunk már ilyet, még ha nem is sokat. Szóval akkor remélem nem árulok el nagy titkot, ha elárulom a végét: bizony nincs boldogan élnek amíg meg nem halnak... A film tulajdonképpen nagyon egyszerű, egy fiú és egy lány megismerkedését, kibontakozó kapcsolatát és a kapcsolat végét követhetjük nyomon. A különbség csak annyi, hogy ez esetben a lány az, aki nem biztos a dolgában, mondván nem hisz a boyfriend-girlfriend hülyeségben, és semmi komolyat nem akar. És a fiú az, aki mindent megtesz, hogy a lány kimondja: együtt járnak. Ez volt a nagy buktató számomra a filmben, hogy 500 napig húzzák egymás agyát, ami több idő, mint ameddig sok feleennyire sem komoly kapcsolat tart. Ha együtt csinálnak programokat, élvezik egymás társaságát, rendszeresen szexelnek, és nincs harmadik a képben, akkor miért olyan nehéz kimondani? Mondhatnátok, hogy igen, de a csaj nem szerelmes, akkor miért? Viszont akkor miért bolondítja a srácot, akiről egyértelműen lerí, hogy odavan a lányért?

Ha ez nem zavarja a nézőt, akkor egy elgondolkodtató és bájos történetet kap a szerelemről, és arról, hogy mégha úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk az igazit, nem biztos, hogy tényleg így van.. Mindenképpen feldobja a filmet az oda vissza ugrálás az időben, enélkül sokkal unalmasabb lenne. Még annyit hozzátennék, hogy a kezdés, és a narrátor szerepeltetése kissé az Ameliere emlékeztet, ami inkább előny, mint hátrány, viszont a koraván húg szerepeltetése erőltetett, és nem is odavaló, plusz a színész kiscsaj is túljátssza a szerepét, minden jelenete szörnyű. A főszereplő Joseph Gordon-Levitt ellenben nagyon cuuukíííí, és jó színész is. Zooey Deschanel viszont kissé idegesítő sajna. :S

Sherlock

Ez egy vadiúj (mini)sorozat a BBC-től, állítólag jó dolgok szoktak kikerülni a kezeik közül, én is láttam már pl a State of Play című, szintén minisorozatot, amelyből a Russel Crows-Ben Affleck-es mozit készítették.

Alapvetően szeretem a krimiket, "whodunit"-okat, és a körülötte lévő hype felkeltette az érdeklődésemet, plusz mindkét színészt láttam már másban és kiváncsi voltam mit tudnak nyújtani.

Kezdjük akkor az elején. Ez a sorozat a Sherlock Holmes sztorit a 21.századba helyezi, megtart sok lényeges elemet (a Baker streeten laknak, Watson Afganisztánból érkezett haza hadisérültként, stb), de mégis összességében szabadon kezeli a történetet (gondolom én, hiszen még nem olvastam Sherlock Holmes könyvet sajna, csak valamilyen Roger Moore-os tv filmfélére emlékszem...). Minisorozatnként indul, három, egyenként másfél órás részből áll. Ezek közül az első az eredeti első Sherlock könyvön alapul: Study in Scarlett, itt Study in Pink. Végigkísérjük Sherlock és Watson megismerkedését, összeköltözését, és az első közös ügyüket.

Nagyon tetszett a stílus ahogy összerakták az egész filmet, pl a képernyőn megjelenő szövegrészletek Sherlock gondolkodását hivatottak követni, vagy egy egy sms tartalmát jelenítik meg nagyon ötletesen. A történet kellőképpen csavaros, a vége is ütős, bár azt kell mondanom, ha egy kicsit jobban figyeltem volna, és szkeptikusabban nézem, akkor ki lehetett volna találni, hogy "ki" a gyilkos. De túlságosan is magával ragadott a látvány, a humor, és a két főszereplő összjátéka. Ja, igen, róluk még nem esett szó. Sherlock-ot Benedict Cumberbatch játsza, egyrészt fogalmam sincs, hogy hogy kell kiejteni a nevét, másrészt Hollywoodban tuti már rég a megváltoztatására kényszerítették volna. Én már láttam őt a Starter for 10 című lightos vígjátékban, ahol az ügyeletes nagyképű-beképzelt-idiótát jászotta, naggyon hihetően, mert ki nem állhattam. Részben pont ezért is figyeltem fel erre a filmre, hogy nocsak, nocsak, ezt komolyan gondolták? Watsont pedig Martin Freeman alakítja, akit lehet a legtöbben a Galaxis útikalauz stopposoknak c filmből ismerhetnek, de van egy olyan érzésem, hogyha azt mondom, hogy ő volt a félénk pornószínész-beálló a Love Actually-ben, akkor talán még többeknek bevillan az arca. :) Ő egy szeretnivaló figura, itt is pont ezt kell hoznia, de az első részben elég hatásosan játssza el az Afganisztánból hazatért helyét nem találó katonát. Sherlock ezzel szemben egy Dr. House-Sheldon Cooper babérjaira törő antiszociális zseni, saját állítása szerint szociopata. Benedict szerintem kihozza azt amit lehet a figurából, ha több lenne a figurában a kattantság, valószínűleg elidegenítené a nézőket. És ki gondolta volna, hogy ez a pasi cuki is tud lenni? :P

A három rész sajnos nem egyelően van felvértezve izgalommal és zsenialitással, míg az első mondhatni tökéletes, jó lezárással, a második rész némileg bepunnyad, jó kezdés, kissé túlbonyolított sztori, érdektelen szereplők, snassz befejezés, kizárólag Watson romantikus történetszála visz színt az epizódba. A harmadikra viszont ismét felpörögnek az események, hisz Moriarty is színre lép, gyakorlatilag ő mozgatja a szereplőinket. Az ember csak kapkodja a fejét, olyan tempóban kapjuk az információt és az akciót. Viszont a vége, ó a vége! Szerintem nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy személyesen is megismerhetjük Moriartyt, de atyaég, milyen szereplőt választottak azeljátszására? Szörnyűűű! A hangja, az arcjátéka egyszerűen irritáló, egyáltalán nem hiteles. 

Ennyi puffogás után azért hozzátenném, hogy ettől függetlenül mindenképpen ajánlom megnézésre, a pozitívumok messze túltesznek a negatívumokon, és ha még nem említettem volna, azt olvastam valahol, hogy berendeltek egy második évadot is belőle, szóval jövőre (vagy akármikor is) itt a folytatás!

Azt még elmondom, hogy kifejezetten szeretem, ha egy film Londonban játszódik, és felismerek pár helyet, nem föltétlenül a turistalátványosságokat, hanem kerületeket, mellékutcákat, stb.

Azt sem említettem még, hogy nagyon bejön a sorozat főcíme és a hozzátartozó zene már a kezdetekor meghatározza a sorozat hangulatát.

Osteria del Portico - Ealing

Szombaton én főztem, de vasárnap mondta a pasim, hogy akkor menjünk el ebédelni valahova, és hozzátette somolyogva, hogy mi lenne ha visszamennénk abba a kis olasz étterembe. Egyszer ugyanis már voltunk itt még valamikor 2 hónapja a VB közben, és egyrészt nagyon tetszett, másrészt akkor nem volt nálunk készpénz és nem tudtunk elég borravalót hagyni, tehát megígértük (magunknak), hogy ide még visszajövünk.

Ennyi előzmény után akkor csapjunk a közepébe. Londonban sok olasz étterem van, de a legtöbb valamilyen étteremlánc tagja, mint pl. Pizza Express, Zizzi, Carluccio's, stb, nagyon nehéz árban elfogadható, ámde "autentikus" helyet találni. Nekünk sikerült! :) Már nézegettük ezt az éttermet is korábban, két épület közötti átjárón lehet bejutni, félig árkád, félig kocsibejáró feelingje van az előtérnek, de mégis valahogy kíváncsivá teszi az embert (az Osteria del Portico kb annyi tesz, mint Árkád Fogadó). 

Lényeg a lényeg, hogy ez egy olasz étterem, olasz főnökkel, jó néhány olasz pincérrel, alkalomadtán olasz vendégekkel, tehát olyan rossz csak nem lehet. Hétfőtől szombatig 2 fogásos ebéd menü 1 pohár borral kb 11 fontba kerül, vasárnap 2 fogás az a la carte menüről olívabogyó+kenyérrel és kávéval a végén kb 15 font.

Első alkalommal az első, tegnap pedig a második ajánlattal éltünk. A múltkor én sima grillezett csirkemellet ettem zöldségekkel, a pasim pedig tenger gyümölcsei paprikást. Nyamiiii... Az enyém is fini volt, de az övé valami isteni... Az előételre sajna már nem emlékszem. Most én csak egy gombás-parmezános-fehérboros rizottót kértem, míg a pasim előételnek kalamárit választott (atyaég, most fordítottam le, a calamari főtt tintahalt jelent!). Vajon a deep-fried-ot ez esetben rántott-nak kell fordítani? Mindegy, szóval azt, főételnek pedig sea bass-t (háh: tengeri sügér) evett zöldségekkel. Az enyémet kicsit túlszórta a pincérsrác borssal, de azért mindkettő nagyon finom volt. Amit már az előző alkalommal is megjegyeztünk, hogy az egyszerű főtt zöldségeknek is isteni, házias az ízük.

Vidéki hangulatú a berendezés, a földszint néhol kissé ütött kopott, ha pl. közelebbről megvizsgáljuk a falakat, míg az emelet sokkal "éttermibb" megjelenésű, de szintén rusztikus design érvényesül, a kinti árkádból pedig kihozták szerintem a legtöbbet amit lehetett. Mindennek köszönhetően azalatt az 1-2 óra alatt amit itt töltünk, tökéletesen megfeledkezhetünk a külvilágról, átadjuk magunkat az ízek élvezetének, egy kellemes beszélgetésnek, miközben a háttérben olasz popzene szól.

Szerintem az "egyszerűen nagyszerű" kifejezést erre a helyre találták ki.

http://www.osteriadelporticoealing.co.uk  - 7A The green, High Street, Ealing, W5 5DA

Philip K. Dick - Time out of Joint (Kizökkent idő)

Már régóta terveztem Philip K. Dick-et, és úgy általában sci-fi-t olvasni, de valahogy azt a szekciót mindig elkerültem, vagy mindig találtam valamit mire odaértem. Nem sokat olvastam eddig, pedig egyébként szeretem a sci-fi filmeket, történeteket. Viszont a korábban említett 2-t fizet 3-at kap akció kapcsán bolyongtam a Waterstones-ban, és nem találtam azokat a köteteket, amiket kifejezetten kerestem, ezért úgy döntöttem, hogy itt a megfelelő alkalom.

Az az igazság, hogy szerintem Dick meglehetősen fura címet ad a könyveinek, ezért elsőre egyik sem keltette fel a figyelmem. Nem akartam olyannal kezdeni, amiből már filmet csináltak, de sem a cím, sem a fülszöveg nem hívogatott igazán azoknál, amelyikekből még nem.

Közben megakadt a szemem egy SF Masterworks nevű sorozaton, amelyek között jópár Philip K. Dick könyv is szerepelt, és mondhatjuk úgy is, hogy ráböktem a legközelebbire. (Na jó, igazából a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ízelítőnek talán jó lesz.)

A történet főhőse Ragle Gumm (micsoda egy név!), aki 1959-ben, 46 évesen a húgával és annak családjával él. Nincs normális munkája, de minden nap megfejti az egyik újság rejtvényét, aminek a címe: Hol bukkan fel a kis zöld emberke legközelebb? Gumm minden nap játszik, és minden nap nyer, már közel 3 éve. Ám egyre furcsább dolgok történnek vele, az az érzése, hogy körülötte forog a világ, őt mindenki ismeri, mindemellé hallucinál is. Egyre több apró furcsaság történik vele és közeli ismerőseivel, amiből arra következtet, hogy minden ami körülütte van, miatta van ott, és egyre gyanakvóbbá válik mindenkivel szemben.

Ez a történet is lassan indul be, az első 10-20 oldal határozottan unalmas, talán az író el akarta hitetni, hogy mennyire átlagos ember is Ragle Gumm. Ezekután apránként, lépésről lépésre épül fel a történet, komplikálódik főhősünk élete, tudunk meg egyre több információt. Ami kifejezetten jó, hogy én úgy éreztem, mintha egy detektívregényben is lennék, próbáltam kitalálni az indítékot, ami Ragle-t ebbe a sziutációba jutatta, és az "ultimate explanationt", amivel vége lesz. Nos, ami a motivációt illeti, nagyjából rájöttem kb a könyv felénél, de arra nem voltam felkészülve, hogy mennyire elborult vége lesz a történetnek. Nem szeretnék lelőni semmilyen poént, de ha pl valaki olvasta Kurt Vonnegut Macskabölcső című könyvét, ahol az utolsó 10 oldalig nagyjából racionális a történetvezetés, majd egy huszárvágással az apokalipszis közepén találjuk magunkat és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mivaaan? Na itt is nagyon besűrűsítették a végét, és nehezebb volt feldolgozni a tömény információhalmazt, és ahhoz képest totál egyszerűen lett vége. Jézusom, rébuszokban beszélek, be is fejezem.

Magyarul pl. megjelent az Agave Kiadó gondozásában Kizökkent idő címen 2004-ben. Jah, az eredeti cím egyébként a Hamletből van, nem gondoltam volna...

Szerintem mindenkinek olvasnia kellene legalább egy kis sci-fit, mert érdekes, érdemes eljátszadozni  a gondolattal, hogy mi lenne ha...mi lenne ha egy teljesen más világban élnénk... :)

Fat Boys - Thai restaurant - Ealing

Még sohasem írtam étterem review-t és nincs is sok összehasonlítási alapom, de szeretek enni és étterembe járni, úgyhogy miért ne? :) Vagy belejövök, vagy abbahagyom...

A pasim Ealingen lakik, szóval legtöbbször ott ülünk be valahova. A metrómegálló közelében lévő helyeket már nagyjából kipróbáltuk, viszont a Fat Boys nevű thai étterem valahogy mindig kimaradt. Vagy másnapos voltam, és semmiféle íz-mix-re nem vágytam, vagy másfelé indultunk el. De minden egyes alkalommal amikor elmentünk előtte, megjegyeztük, hogy na ide egyszer eljövünk. Kezdett kissé idegesítő lenni, hogy már kb fél éve csak tervezzük és semmi sem történik, úgyhogy múlt hétvégén az A-Team megnézése után javasoltam, hogy na most akkor oda megyünk és kész. :)
A thai foodról egyébként annyit tudok, hogy a munkatársam félig thai, és az anyukája csomószor szokott ebédet főzni neki, és akkor az egész irodának jut belőle. Meglepő módon ez általában csirke vagy marha hús, paprikával, gombával, néha bambuszgyökérrel (vagy nem tudom hogy van magyarul), alkalomadtán krumplival, és ehhez jön az elmaradhatatlan rizs. Finom, de nem nagy különlegesség. 

Na de vissza az étteremhez. Halvány pasztellszínekkel (oké, hogy kívülről lila, de belülről főleg bézsszínű) és hangulatos megvilágítással hívogató atmoszférát sikeült teremteni, nem csoda, ha bekívánkozik az előtte elhaladó.

A design és a terítés, na meg talán az árak miatt azt mondanám, hogy elég posh hely, viszont a menü szinte semmivel nem nyújt többet, mint egy bármilyen távolkeleti étterem menüje, és ahhoz képest elég sokba kerül.

Előételnek mi prawn-crackerst ettünk, ami gondolom mindenhol ugyanaz, és kértünk még egy deep fried king prawns-tálat is sweet chilli szósszal. Jó nagyok voltak a rákok, és a szósz is finom. A pasim szerint elég csípős volt, de én addigra leégettem a nyelvem egy forró prawn-nal, és nem éreztem semmit.

Főételnek én stir fried gombás-gyömbéres kacsát kértem (mindig kacsát eszem, ha ilyesmi helyre megyek), mellé pedig kókuszos rizst, a pasim ugyanezt csak csirkéből, és tojásos rizzsel. Meglehetősen nagy adagot hoztak, teljesen jóllaktunk. Desszertnek azért bevállaltunk egy jégkrémes thai-palacsintát, ami fogalmam sincs, hogy miből készült, de a tészta konkrétan zöld volt, és nem is az a tipikus palacsintatészta állag. Most néztem utána a wikin, egy pandan nevezetű növény kivonatának köszönhetően lesz zöld... Végülis minden finom volt, de a kókuszos rizsen, kívül, ami isteni volt, semmilyen mindblowing újdonságot nem fedeztem fel, semmi pluszt nem kaptam (a zöld cucc ízére sem nagyon emlékszem, bár azt tudom, hogy azért elég finom volt, de a jó kis magyar palacsintához nem lehet hasonlítani) . Lehet hogy a posh környezet miatt, de én ennél tényleg többet vártam, de az is lehet, hogy a thai konyha az, ami nem annyira egzotikus? A 3 ajtóval odébb lévő Wok étterem kissé szerényebb design-nal, de nagyjából ugyanilyen íz-élményt nyújt (ha jól emlékszem).

Azért szerintem előbb utóbb visszamegyünk még, és akkor megpróbálok valami izgibbet rendelni...

Több étterem is tartozik eme lánc alá, bemásolom a honlapjukat, ha érdekel valakit: http://www.fatboysthai.co.uk/

P.G. Wodehouse - The Girl in Blue (A kék ruhás lány)

P.G Wodehouse-ról az egyik legjobb barátnőm révén hallottam, akinek ő az egyik kedvenc írója, plusz tudom, hogy Hugh Laurie játszotta anno Jeeves-t (Wodehouse 1ik karaktere), de ennyi volt a maximum infóm róla. Viszont mivel a barátnőm ízlésében bízom, plusz az az érzésem van, hogy ennek a pasinak a könyvei mintha az alapműveltséghez tartoznának (az angolokéhoz biztos), szóval kihasználva a Waterstones minden paperback könyvére kiterjedő 2-őt fizet 3-at kap ajánlatát, beszereztem a The Girl in Blue című művét.

Az első pár oldalon kicsit megakadtam, mert nagyon körülményesen kezdődik a történet, plusz a felét nem értettem... Második nekifutásra már összeállt a kép, és jobban haladtam. A történet kicsit lassan indul be, ugyanis be kell mutatni nem kevés szereplőt: Jerryt a képregényrajzolót, Verát a menyasszonyát, Jerry nagybátyját, Willoughby-t, annak egy ismerősét, és az ő nővérét, Homer-t és Bernadette-t. Még nincs vége, ott van még Jerry másik nagybátyja Crispin, az ő inasa Chippendale. Ja, és a legfontosabb, Jerry (újdonsült) szerelme Jane. 

Alapszituáció: Jerry a hagyatékára vár, amit nem kaphat meg 30 éves kora előtt. Vera, a menyasszony (aki csak a pénzéért akar hozzámenni), sürgeti, hogy kényszerítse ki az örökséget a gazdag nagybácsitól, Wiloughbytól. Igen ám, de Jerry-t esküdtnek hívják, ahol megismerkedik Jane-nel, akibe első látásra beleszeret. A szegény nagybácsi, Crispin, Londonba látogat, hogy pénzt kérjen a bátyjától-öcsétől (gazdag nagybácsi-Willoughby), ugyanis tartozásai vannak, és az inasa, Chippendale sem az, akinek mondja magát. Itt van még Homer és Bernadett, akik Amerikából ruccantak át, ugyanis Bernadett nem kívánatos figura a new york-i áruházak közelében...

Az egész könyv véletlen találkozások és kapcsolatok sora, ez idegesített kissé, úgyanis oké, hogy fikció, de párszor kiakadtam olvasás közben, hogy ilyen nincs! A szereplők megismerése után megtudjuk mi is az a Leány kékben, egy miniatűr, ami sokat jelent Willoughbynak, ám a festménynek egyszer csak lába kél. Az olvasó egész végig tudja, hogy hol a festmény, és így kíséri végig az érintett szereplők kalandjait a "miniatűr visszaszerzése" közben, ami nem várt események sokaságához vezet. Bonyolultnak tűnik? Az is, de az író egész végig kézben tartja a szálat, és a végén minden kalamajka megoldódik, minden szerelmes egymásra talál, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Én sokkal viccesebb, valami Rejtő Jenős humorhoz hasonló könyvet vártam, hát ez nem az. A történet nem a legeredetibb, bár kétségkívül szórakoztató, és nagyon sokan biztos oda vannak a "nagy kalamajka de a végén minden jól sikerül" típusú történetekért. Két dolog miatt viszont mindenképpen ajánlom elolvasásra a könyvet, az egyik a szerethető karakterek miatt, mivel mindegyik szereplő szemszögéből kapunk egy kis ízelítőt, mindegyikük a szívünkhöz nő, és Chippendale a végén kifejezetten zseniális. A másik pedig az a fantasztikusan kifinomult angolság, amiből rengeteg kifejezést lehet tanulni, és a nyakatekert mondatok egyszerűen csodaszép láncot alkotnak, élvezet olvasni. Nem mondom, hogy minden egyes szót értettem, de a történet élvezetéből nem vett el.

Ha nem is rohanok a Waterstonesba felvásárolni a P.G. Wodehouse életművet, alkalomadtán biztos be fog csúszni egy-két könyv. (A barátnőm szerint a magyar fordítás is nagyon jó.)

The A - Team

Tattarataa ta-ta-ta... :)

Pont akkor voltam tizenéves, amikor ez a sorozat ment hétvégente a tv2-n , és a hugommal mindig megnéztük, és persze halálra röhögtük magunkat Murdock hülyeségein... Tehát természetesen hónapok óta vártam már ezt a filmet, habar az itteni marketinget kissé túlzásba vitték, már fél éve minden mozifilm előtt minimum egyszer lement az előzetes, és a közvetlen a film előtti Orange reklám is ugyanaz időtlen idők óta. 

A szereposztással kapcsolatban Liam Neeson mint Hannibal kicsit necces választásnak tűnt, mert hasonlítani nem hasonlítanak - a kinézet még csak hagyján, de stílusban sem. Az is igaz viszont, hogy 1 kis fiatalítás ráfért a karakterre, plusz azert Liam Neeson akármit csinál, elég szexi a kisugárzása... Bradley Cooper-ről meg ne is beszéljünk, ő egy az egyben Szépfiú modernkori megtestesítője.:) Számomra ennek ellenére mégiscsak Murdock karakterén áll vagy bukik a film hitelessége, mert ha nem kellőképpen őrült a pasas, akkor ez nem is a Szupercsapat. Azután láttam 1 trailert, amin Murdoch egy helikopter szárnyára kapaszkodik, és a "You spin me right round"-ot énekli, onnantól fogva teljesen meg voltam nyugodva... :):):)

 A film pont azt nyújtotta, amit ígért, nyári blockbuster lazulás. Azok is megnézhetik, akik sosem láttak egy részt sem, mert ez egyben eredettörténet is, viszont szerintem nem  hagyja kielégítetlenül a rajongókat sem.

A forgatókönyv kellőképpen okos az elején, de a végére kiszámíthatóvá és átlagossá válik, legyen   szó akár B.A., akár az átverés történetéről, ezerszer láttuk, tudtuk hogy mi fog történni. Ami viszont nagyon tetszett, az az iraki akció megtervezése és kivitelezése, és az, ahogy ez a film tulajdonképpen beleillik a sorozat  világába, kiegészíti azt.

A szereplők is jók voltak, pár kivétellel, a B.A.-t játszó pasi, és Jessica Biel egysíkúak voltak, a többieknél ez nem tűnt föl, és Patrick Wilson játékát kifejezetten bírtam, a pasi nem kifejezetten az esetem, de ha  jobban belegondolok, már a Watchmen-ben is kitűnt, úgyhogy innentől fogva figyelni fogok rá.

Azt még hozzátenném, hogy a filmet a Westfield Shopping Centerben megnyílt új Vue cinema-ban néztük meg, és az erős hangtechnika, a sok lövöldözés és kemény ütések miatt totál bekábultam a végére, nem ehhez vagyok én szokva...:) És azt sajnálom, hogy nem szúrtam ki a eredeti Murdock-ot (Dwight Schultz), aki a Németországban játszódó részben játszott dokit a vége főcím alatt futó névsor szerint...

John Twelve Hawks - The Traveller and The Dark River

Ezt a könyvet a pasim könyvei között találtam és nagyon megtetszett a fülszövege, miszerint az új Da Vinci Kód és a cyber 1984. Reméltem persze, hogy nem a hatásvadászat kedvéért említették a Da Vinci kódot, de mivel épp akkor úgysem volt semmi tervezett olvasnivalóm (vagy csak nem volt pénzem új könyvekre, nem emlékszem :)), belekezdtem ebbe. És szerencsére nem csalódtam.

A Travellerek - Utazók azért kapták ezt a nevet, mert képesek a bennük lévő fényt elválasztani a testüktől, és másik dimenziókba (a realm-ot ebben az értelemben nem tudom másképp lefodítani) utazni, és az ott tapasztaltak hatására a világunkat megváltoztató eszméket terjesztenek. A könyv szerint pl Jézus is egy ilyen utazó volt. Igen ám, de létezik egy titkos, évszázadok-ezredek óta fennálló társaság (naná, hogy létezik, mindig kell, hogy legyen egy gonodsz titkos társaság), amelynek fő célja hogy a fennálló rendszert megtartsák, és a rendszerben élőket kontrollálják. Itt jön be az 1984 ugyanis egy mindenkire kiterjedő megfigyelőrendszert terveznek bevezetni Jeremy Bentham után szabadon, aki a 18.század környékén azt állította, hogy ha egy börtönben azt a látszatot keltjük, mintha mindenkit figyelnénk, akkor az ottlakók alapból azt feltételezik majd, hogy figyelve vannak, és viselkedni fognak.
Az alapfelállás az, hogy a Travellerek egyre fogynak, mert a gonosz titkos társaság (aka Tabula) eléggé sikeresen üldözi őket. Már csak 2 testvér van életben (a travellerség családon belül öröklődik), de pillanatnyilag még ők maguk sem tudják magukról, hogy Utazók. És akkor még nem meséltem a Harlequin-ekről, akik az Utazók védői, gyerekkoruktól fogva képzett harcosok (szintén családon belüli tradíció), hidegvérű gyilkosok, ha kell, az ő számuk is vészesen fogy.

Maya huszonéves lány, fellázadt a tradíció és az apja ellen aki Harlequint képzett belőle, megpróbál normális életet élni Londonban. Gabriel és Michael Los Angelesben próbálnak elbújni a rendszer elől, apjukat meggyilkolták amikor ők még gyerekek voltak, ezután az anyjukkal éltek és utaztak egyfolytában, megtanulták, hogy hogy élhetnek off the Grid, azaz hivatalos papírok, bankkártyák nélkül a rendszer (Vast Machine) által láthatatlanul. A Tabula persze a nyomukra bukkan, és kezdődik a hajsza.

A könyv felénél jártam, amikor rájöttem, hogy hoppá az alcím az, hogy "Book one of the Fourth Realm", azaz van folytatás?

Igen, a The Dark River, amelyben a menekülés tovább folytatódik, viszont nehéz anélkül elmesélni, hogy lelőném az első rész fordulatait...

Igazából nem nehéz beleképzelnünk magunkat a könyv világába, akármilyen misztikusnak is hangzik, hisz mindannyian érezzük a média véleményformáló hatását, a sokkolónál sokkolóbb történek félelmet kreálnak bennünk, és a megfigyelő kamerák (lásd CCTV nation) sokasága figyeli minden lépésünket, legalábbis ezt a látszatot keltik.

Számomra a legérdekesebb rész a különböző dimenziók-tartományok leírása, amiből sajnos nincs elég, és az Utazókra gyakorolt hatást sem éreztem kellőképpen, viszont a jó hír, hogy van harmadik rész is, a The Golden City címmel, hátha ott majd többet megtudok.

John Twelve Hawks-ról nem sokat lehet tudni, mivel ez nem az igazi neve, az első könyvben csak annyi szerepelt róla, hogy "John Twelve Hawks is living off the grid." A másodikban viszont megtaláltam a honlapja címét http://www.johntwelvehawks.com/ , többek között képeket találhatunk a könyvek helyszíneiről, részletesebb leírást a realm-okról, stb.

Lényeg a lényeg, akár elgondolkodtató társadalmi kritikát, akár izgalmas misztikus thrillert (vajon lehet 1 könyvet thrillernek hívni?) szeretnétek olvasni, ezt mindenképpen ajánlom. Most néztem meg, a könyv Az Utazó címmel magyarul is megjelent 2006 ban a Partvonal Kiadó jóvoltából, a borító senkit ne rettentsen el. :)

Bevezető

Nos, azért kezdek el blogot írni mindenféle élményeimről, mert egyrészt kedvet kaptam az általam olvasott "olvasóblogok" által. (hm . általam-által?) Plusz mivel éppen Londonban vagyok, megpróbálom a városhoz kötődő élményeimet is papírra vetni, legyen szó akár színházról, akár étteremről, vagy netán egy jó kis shoppingolásról. És nem csak mostantól fogva, hanem ha eszembe jut valami, akkor visszatekintve is. Előre is bocsánatot kérek, ha valakit zavar, ha néha félig angol szavakat csempészek be, nem mondom, hogy már angolul gondolkodom, de néha így esik jól és kész. Mindez persze nem vetíti előre, hogy élvezetesen tudok írni, de remélem egy-két olvasóm akad majd, tessék kommentelni bátran.

Magamról egyelőre annyit, hogy elég sokat olvasok, a Waterstonesban órákra el tudnék veszni, és egy kisebbfajta vagyont elkölteni. Színházba is szeretek járni, de ez persze pénztárcafüggő is, viszont moziba minden hónapban eljutok párszor. A legtrendibb bulihelyek fölfedezését ne tőlem várjátok, de remélem egy-két jó kis éttermet-pubot találok majd, a többit meg majd meglátjuk, ok? :)