J. K. Rowling - Harry Potter and the Half Blood Prince (Harry Potter és a Félvér Herceg)

Az ötödik rész után mérges voltam Harryre és abbahagytam az olvasást egy időre, viszont az utolsó mozifilm közeledtével úgy döntöttem, hogy itt az ideje folytatni - és befejezni a történetet.

Ezt a könyvet kb a vihar előtti csendként jellemezném, annyira nem csendes az igaz, de jól elő kell hogy készítse a finálét és ezt a feladatot hibátlanul viszi véghez. Éppen ezért több szálon is bonyolódik a történet. Egyrészt végre valahára Harry is kap némi információt ahogy Dubledore-ral együtt elkezdik kibogozni Voldemort múltját, és próbálják megtalálni a gyenge pontját. Másrészt Draco titokban nagyon ügyködik valamin, nem mellékesen úgy tűnik hogy Snape is besegít neki. Végül pedig egyre komolyabb teret kapnak az érzelmek, a szokásos Hermione-Ron szál mellé bekerül a Ginny-Harry is. Mindez egy nagyon jó kis kavalkáddá alakítja a történetet, és mivel amúgy is felfokozott lelkiállapotban voltam, nagyon gyorsan átrágtam magam a vaskos köteten. Ja, a címbeli Félvér Herceg pedig igazából majdnem teljesen jelentéktelen - lenne (mert jelentősége a cselekmény szempontjából nincs), ha nem az lenne a Herceg aki... 

A könyv vége pedig pont olyan pörgős mint az összes többié, akció, még több titok, veszteség. Naná hogy sírtam is, kíváncsi vagyok ki nem... Azt hiszem pont egy Pretben, ebédszünetben olvastam az utolsó pár oldalt, és próbáltam nem úségosan beleélni magam a történetbe, hanem oldalanként egyszer kétszer fölnézni és nagyokat pisolgni... :D

Most, ahogy írni próbálok róla, jövök rá, hogy annyira komplex és egymásba fonódó, egymásra épülő az összes történetszál, hogy képtelen vagyok jobban kifejteni.

Lényeg a lényeg: tessék Harry Pottert olvasni!

Amanda Kyle Williams - The Stranger You Seek

Képzeljétek, a Waterstones egyik akcióján nyertem ezt a könyvet. Cserébe csak írnom kellett róla egy rövidke review-t. Nagyon örültem, mert egyrészt még sosem nyertem semmi ilyesmit, másrészt a nyaralásunk előestéjén érkezett meg a könyv, szóval lett egy jó kis strandra vihetős izgis krimim.

Mert az írónő első könyve ami egy sorozat első része lesz, egy majdnem tökéletes nyitány - ha jószívű vagyok. Az 1-2 idegesítő fordulat viszont sokat elvesz az élményből ez tény.

Adott a szokásos hősnő, 38 éves Keye Street, aki hivatásos profilozó, de mivel a BAU-nál eltöltött évek alatt alkoholista lett - amire ráment a karrierje - most épp magánnyomozóként tevékenykedik amibe némi fejvadászat is belefér. A romokból felépített életének alapját a baráti társasága valamint a munkájára valókonntrálás adja, és Keye nagyon erősen próbál nem elsüllyedni, nem visszaesni.

Megjelenik szokásos sorozatgyilkos is, aki tudatosan és kegyetlenül gyilkol, tiszta munkát végez. A rendőrség tanácstalan, mert látszólag nincs kapcsolat az áldozatok között és miután gyilkos egy levél formájában az orruk alá dörgöli, hogy mennyire távol is állnak az ő elkapásától, a nyomozás vezetője - Keye legjobb barátja, egyben mentora is - felkéri a nőt szakértőnek, mert pont egy profilozó az, aki közelebb vihetné őket az ügy megoldásához. 

Már említettem Patricia Cornwellnél, hogy egy Criminal Minds-t és CSI-t néző olvasónak nagyon nehéz újat mondani. Ismerjük már annyira a bűnözők világát, hogy egyre könnyebben kiszúrjuk hogy ki a gyilkos, vagy - rosszabb esetben - hogy hol a hiba a gondolatmenetben. Nagyon tetszett Keye gondolatvezetése a gyilkos személyiségéről, hogy a nyomok alapján tényleg lépésről lépésre rakta össze a profilt, és örültem, hogy félig-meddig rájöttem ki a gyilkos. :) A probléma ott volt, hogy az írónőnek sikerült túlságosan is belekeverni a főhős baráti körét az ügybe, egyrészt ennyi véletlen nincs, másrészt később sokkal jobban el lehetett volna játszani velük, kibontani a történetüket. A könyv elején sok idő elmegy Keye bemutatásával és úgy éreztem előrevetítettek pár megoldásra váró rejtélyt Keye múltjával kapcsolatban. A végső csavar volt az ami a leginkább rontotta a könyv élvezetét. Megalapozatlan, hiteltelen, és úgy tűnik csak azért írták bele, hogy legyen egy utolsó utáni fordulat mert az mostanában minden krimiben kötelező.

Két apróbb megjegyzés: nagyon tetszett a könyv stílusa: angolul érthető, de kis kihívást jelentő, választékos volt a fogalmazás; a történet Atlantában játszódik és minden mondatban érződik hogy az írónő jól ismeri a várost és a Déli államokat, embereket úgy általában.

Szóval összességében tetszett a könyv, de még nem sikerült túltennem magam a méltatlan befejezésen. Úgy gondolom szemmel tartom az írónőt és adok még egy esélyt a következő regénynek mindenképpen. Addig is ajánlom ezt a könyvet is, a leges-legrosszabb esetben is "egynek jó".

Charlaine Harris - Club Dead (Holtak klubja)

Ha egyszer belemerül az ember ebbe a könyvsorozatba, nehéz abbahagyni az olvasást, pláne hogy innentől fogva nem láttam a tvsorozatot, tehát a sztori végre újdonság számomra.

Bill újabban a munkájába temetkezik, ami kikészíti Sookiet, ugyanis a pasas állandóan az internetet bújja ahelyett hogy párkapcsolatot élnének. Ám Bill a királynő megbízásából ügyködik valamin, és a vámpírok világában ha a királynő utasít valamire, akkor bizony az ő óhaja élvez elsőbbséget. Ráadásul Bill el kell hogy utazzon Seattle-be, magára hagyva ezzel a kapcsolatuk miatt már eleve aggódó lányt. 

Amikor Billnek nyoma vész és ezzel egyidőben Sookiet megtámadja egy vérfarkas, Eric, a helyi vámpírfőnök aggódni kezd (azt szögezzük le, hogy nem Billért, hanem a királynő várható haragja miatt). Az is kiderül, hogy Bill hazudott Sookienak, nem Seattle-be, hanem a szomszédos államba utazott, és minden jel arra mutat, hogy újra együtt van régi szerelmével, a vámpír Lorenával (hacsak nem ő árulta el és tartja fogva). Mivel a vámpírok világa szigorú hierarchiára és egymás területének tiszteletben tartására épül, így Sookiet küldik a szomszédos államba nyomozni. Társat is kap egy jóképű és meglepően kedves helyi vérfarkas személyében, aki ezzel épp valami adósságot dolgoz le Ericnek.

Az első nyomok egy Josephine's nevű vámpír-bárba, vagy ahogy a vérfarkasok hívják a szórakozóhelyet, a Club Dead-be vezetnek, ahol persze Sookie ismét veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe kerül. Vajon sikerül e megmentenie Billt, és ha igen, vajon van e még esélye a kapcsolatuknak?

Azt hiszem ez a kedvenc részem az eddig olvasottak közül (mire ezt írom már 5 könyvvel végeztem), mert többet tudunk meg a vámpírok szövevényes viszonyairól (habár a tv sorozat ezeket már előrevetítette), és Alcide, a vérfarkas segítő is egy kifejezetten szimpatikus szereplő. :) Sookie is tetszett ebben a részben, sokszor csak magára számíthat, és minden esetben nagyon bátran viselkedik - she kicks some serious vampire ass (vagy vmi hasonló...:P).

Ami nagyon gyenge a történetben, az az egész főszál mögött lévő motiváció. Olyannyira hogy most kezdtem el nézni a sorozatot, amiből ezt egy az egyben ki is hagyják.

Charlaine Harris - Living Dead in Dallas (Élőhalottak Dallasban) & True Blood S02

Ezt a két könyvet egyébként a Judith Paris-sal párhuzamosan olvastam (általában nem szoktam ilyet csinálni), mert a végére már kicsit beleuntam abba, hogy milyen lassan haladok vele... A True Blood könyvek pedig átlag 3 nap alatt kiolvashatók.

Elnézést, de sorozatról lévén szó, biztos hogy fogok kicsit spoilerezni, tehát csak saját felelősségre tessék folytatni az olvasást.

Pár hónap telt el az előző rész óta, Sookie és Bill köszönik szépen, jól vannak, próbálnak normális életet élni amennyire csak lehet, de a sors ugye mindig közbeszól. Egyrész egy hullát találnak a Merlotte's parkolójában, másrészt feltűnik egy misztikus lény, aki persze hogy Sookiet támadja meg. Miután a vámpírok sikeresen megmentették, Eric Dallasba küldi a telepata lányt nyomozni egy eltűnt vámpír után.

A két fővonal nagyjából ugyanúgy halad mint a sorozatban, a különbség csak annyi, hogy a tv-ben a ménádot kissé emberibbé varázsolták, és titokzatosabbá tették azzal, hogy senki sem tudta milyen teremtmény ő, míg a könyvben a vámpírok már összefutottak ménádokkal az évszázadok során. Ez esetben a tv-sek nyertek, a könyvben kb semmi izgalom sem volt ezen a szálon, és a végén lévő őrületet nem is értettem különösebben. Viszont a sorozatban kicsit túlzásba vitték az orgiázást és a nem emlékezést a vége felé. Meglepett, hogy Eggs a könyvben Tara pasija Bon Temps-ben, nem pedig egy idegen.

A dallas-i szál is hasonlóképpen halad. A végén lévő dráma viszont ismét a sorozatban jobb egy kicsit, a könyvben Bill öszse vissza futkos Sookie után de nem tud segíteni, mert a lány mindig egy lépéssel előtte tart - ez egy kicsit patetikus egy vámpírtól, míg a filmben jól jött Lorena, aki visszatartja Billt. Viszont a könyvben sikerült jól behozniuk a shiftereket és a were-eket a történetbe, ez kétségtelen.

Tetszik hogy Sookie elkezdi fejleszteni a képességét, és a Fellowship of the Sun leadership is életszerűbb a filmben, Godrick és Eric kapcsolatát meg ne is említsük.

A leírás alapján azt gondolhatnátok hogy nem voltam oda a könyvért, de kifejezetten jó kis olvasmány volt. 

Charlaine Harris - Dead Until Dark (Inni és élni hagyni) & True Blood S01

Külön bejegyzést érdemelne, hogy hogy jutottam hozzá a True Blood című könyvsorozathoz (másnéven a Southern Vampire Mysteries, avagy Sookie Stackhouse Novels). Egyelőre legyen elég annyi, hogy életem első próbálkozása sem a Bookdepository-n sem az Amazonon nem aratott sikert.

Sookie Stackhouse Louisianának egy Bon Temps nevű kisvárosban és, egy olyan világban, ahol a vámpírok felfedték létezésüket - miután a japánok felfedezték a szintetikus vért persze...

Sookie egy egyszerű déli lány egy kis beütéssel: hallja mások gondolatait. Ez a képesség inkább átok számára mint áldás és nagy erőfeszítésébe kerül kizárni a körülötte lévőket a szőke fejecskéjéből. Az átlagosnál magányosabb hétköznapjait egy vámpír (Bill Compton) érkezése pezsdíti fel, és a felszabadító érzés, a csönd, amelyet Bill közelében tapasztal. A dolgokat bonyolítja kissé egy sorozatgyilkos, aki a vámpírokkal szimpatizáló és/vagy közelebbi kapcsolatba kerülő nőkre vadászik.

Az első könyv főszála nem sokban tér el az első évadétól, a különbség a mellékszereplők hangsúlyosabbá válása és az ő gondjaik bajaik kifejtése. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó e, vagy sem, mert mind Tara, mind Jason története izgalmas, de alkalomadtán mindkét szereplő rettentően idegesítő tud lenni. Mindenesetre le a kalappal a készítők előtt: egy 3 nap alatt kiolvasható könyvecskéből felépítettek egy komplett világot, és kitöltöttek 12 részt. Szerintem a szereplőket is jól választották ki, kicsit fura, hogy Sam a könyvben szőke, és Terry pedig Vietnámot megjárt katona, de sebaj. Viszont már itt nyílvánvaló, hogy a kezdeti változtatásokkal számolniuk kell a későbbi évadokban is, és kíváncsi vagyok vajon ez mennyire fogja majd befolyásolni a történet alakulását. Az összes fordulat, amit nem úgy oldottak meg mint a könyvben csak a drámaiság fokozása érdekében történt, tehát elfogadható. A könyv viszont jobb az idő leírásában, mert a sorozatban zavart, hogy úgy éreztem minden gyakorlatilag pár nap alatt játszódott, míg a könyvben nagyjából tájékoztatva lettünk, hogy mikor hány nap telt el. 

Sookie alapvetően szimpatikus karakter, bár néha kicsit egyszerű megnyilvánulásai vannak (amin azért idegesített kicsit), de nem buta, és tetszik hogy kiáll magáért/másokért és megmondja a véleményét. Bill sokkal titokzatosabb a képernyőn (mind a szereplő, mind a története), s bár nem klasszikus jóképű pasit választottak, abszolúte ráillik a szerep.

Ami szintén nagy különbség, hogy a sorozatban a két főszereplő, úgy talál egymásra hogy érezzük, ez A Szerelem, az egyetlen, az igazi, míg a könyvben úgy éreztem, hogy Bill "csak" egy boyfriend. Eddig csak 2 évadot láttam, és 3 könyvet olvastam, meglátjuk mi lesz itt még.

Könnyű kis olvasmány a Dead until Dark, angolul is simán érthető, és Sookie napi-egy-új-szó naptárának köszönhetően a szókincsünket is bővíthetjük. :) A sorozatot volt szerencsém egy hétvége alatt ledarálni, ezt talán nem ajánlom gyengébb idegzetűeknek, az elején túlságosan az arcunkba nyomják a sok szexet, a végén pedig annyi a történés és a fordulat, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy basszus ez a szereplő meg hogy került ide? Vasárnap estére pedig zsongott a fejem. Viszont a főcímzene zseniális!

PS: annak aki már olvasta: Bubba??? ez most komoly? WTF??

Hugh Walpole - Judith Paris

Ezt a könyvet a születésnapomra kaptam még januárban, George Elliot: Middlemarch és Captain Scott: The Voyage of the Discovery című könyveivel egyetemben. Egyik sem egy könnyed rövidke olvasmány, ezért is tartott pár hónapig csak az elhatározás, hogy belefogjak valamelyikbe. Kétségtelenül a Middlemarch a leghíresebb a fentiek közül, viszont fél oldal elolvasása után rájöttem, hogy az én angolom - akármennyire is szeretném - még nem tart ott, hogy élvezni tudjam ezt a könyvet. A Judith Paris a fülszöveg alapján egy családregény, mely a1730-tól 1932-ig követi végig egy a Lake Districtből származó család történetét, középpontban Judith Paris-sal. Ezek után a Captain Scott könyv szóba sem jöhetett.

Hugh Walpole (1884-1941) Új-Zélandon született író, aki a 20as 30as években kifejezetten sikeres volt Angliában és Amerikában, viszont halála után szinte teljesen elfelejtették. 1930-ban kezdett bele a legnépszerűbb könyvsorozatába, melynek második része a Judith Paris. (erre persze csak később jöttem rá)

A bevezető után szerencsére rögtön egy családfával indítunk, amely hasznos segítőtársam volt az olvasás során, az előző és az ezt követő kötetek szereplőit is mutatja, tehát egy elég kiterjedt családfával van dolgunk.

Judith születésével kezdődik a történet, aki egy magányos mogorva öregember (ámde helyi nemes) és egy cigánylány házasságának gyümölcse. Mindketten meghalnak az ő születése napján és Judith apjának első házasságából származó fiához kerül. Itt keződik el a lány éveken tartó menekülése, helykeresése Londonon, Párizson, dél Anglián keresztül, ám időről időre visszahúzza a szíve a szülöföldjéhez, a cumbriai Tóvidékhez.

Azt kell hogy mondjam, hogy a történet fő mozgatórugója maga Judith személyisége, akiben időről időre összecsap a nemesi büszkeség és a cigány szabadságvágy, aki akkor boldog ha mindenkit irányíthat maga körül, de szorult helyzetben mindig megállja a helyét és a gyengébbek segítségére siet. Kiskorától fogva elvágyódik féltestvére házából, hiszen - kifejezetten a nagybátyja halála után - senki sem szereti és törődik vele igazán. Később ennek a következményeképp menekül egy korai házasságba, és kezdődik el az igazi kaland sok megpróbáltatással, utazással, szerelemmel és fájdalommal, tragédiával, és persze a Herries családfával...

Egytől-egyig nagyon tetszettek a szereplők, mert egyáltalán nem sablonosak, nincsenek egydimenziós karakterek, mindenkiben van valami jó, ám senki sem tökéletes. Judith fiatal koraától fogva éretten gondolkozik (itt jegyezném meg, hogy közvetlen a Déli szél után olvastam, és Mária-Krisztina karaktere hihetetlenül nevetséges Judithoz képest). Az író ráadásul nagyon jó érzékkel tud felépíteni egy jelenetet. Néha éveket kihagyva lépünk vissza újra a történetbe, és mindig a megfelelő helyre érkezünk, és a megfelelő mozzanatot kapjuk el a szereplők életéből, amiből tökéletesen ki tudjuk következtetni az eddig történteket. 

A fő helyszín az Észak Angliában található gyönyörű Tóvidék (a tavi költők is említésre kerülnek a regényben mint a "szomszédok"), amely inspirálva a szereplőket majd állandó honvágyat okozva szinte önálló karakter a könyvben. A történelmi hátteret pedig a francia forradalom majd pedig a napóleoni háborúk adják.

A könyv háromnegyede környékén kicsit leült a történet, egyrész talán mert túl nagyot ugrunk az időben, az összes kedvelt szereplő hirtelen megöregszik, másrészt Judith élete pont akkor volt a legunalmasabb szakaszban. Ekkor végig az volt az érzésem, hogy Judith ennél azért többre hivatott életében. A legvégén szerencsére újra lendületet kap a sztori, viszont ekkor döbbentem rá, hogy jah, hogy ennek folytatása is van?

Javítsatok ki ha tévedek, de magyarul úgy tűnik hogy csak pár régi antikváriumi kiadásként érhető el ez a történet a Herries család címen (a 4 könyv valamiért 8 kötetben kapható). Angolul nem lehetetlen küldetés elolvasni, az ismeretlen szavak legtöbbjét ki lehet következtetni, és néha az volt az érzésem hogy mindjárt én is elkezdek régiesen beszélni. :) Én, most hogy tudom hogy 4 részből áll a történet, el szeretném olvasni a többit is, de talán egy kicsit későb...

Márai Sándor - Déli szél

Elérkeztem a harmadik Márai kisregényig, ami ugyanazon évben jelent meg, mint az Eszter hagyatéka, viszont teljesen más a stílusa és a mondanivalója. 

Mária Krisztina most tölti be a 16. életévét. Eddig burokban élt, a világról halvány fogalma van csak, szülei mindentől óvják, míg ezen a napon séta közben észreveszi, hogy valaki követi. 

Hát igen, ennyi ami a kisregény alatt történik, és igazából amit leírtam kicsit sem fontos, mert minden az érzésekről, a sejtésekről és a gondolatokról szól. Kíváncsi vagyok olvasott e vajon Virginia Woolf-ot Márai... :)

Sajnos összeségében ez a regény sem tetszett, egyszerűen ha valaki ennyire tizedmásodpercnyi pontossággal próbálja megfogni a gondolatokat, az annyira de annyira nem természetes, nem életszerű.

Sophie Kinsella - The Secret Dreamworld of a Shopaholic (Egy boltkóros naplója)

A könyvmánia kezd egy kicsit elhatalmasodni rajtam, például már nem is mindegy hogy milyen verziót olvasok. Míg régebben rengeteg olyan könyvet olvastam amiből filmet készítettek és előszeretettel vettem meg a filmplakátos borítójút, mostanában ez kifejezetten idegesít. (Erről később lesz majd bővebben is). Most is fordultam egyett kettőt, de azért szerencsére összességében csak egy kicsit kellett várnom míg megtaláltam a "jó" példányt.

Két műfaj az, amiből nekem nagyon nehéz igazán jót találnom, a tipikus lightos romantikus (talán mert túlságosan is szőrszálhasogató és cinikus vagyok néha), és krimi (mert sok tv sorozatot nézek, és engem nehéz meglepni). Most épp romantikus könyvre volt hangulatom, és a Shopaholic sorozat amúgyis alap, úgyhogy belevágtam.

Alapszituáció egyszerű, van nekünk egy Rebecca Bloomwoodunk, aki egy nem túl jövedelmező pénzügyi újságírói állásban dolgozik, mindemellett shoppingmániás. Nem jó kombináció. Ott kapcsolódunk be a történetbe, amikor már kezd kifogyni a kifogásokból miért nem tudja kifizetni a hitelkártyaszámláit, és megpróbálkozik lefaragni a kiadásaiból, majd mikor ez a terv kuradcba fullad, új, többet fizető állást találni, miközben Becky egyre nagyobb kalamajkába kerül. Ennyi.

Jól indít az írónő (szerintem a filmet is így kellett volna kezdeni) 4 a banktól kapott levélből kiderül hogyan került oda Rebecca ahol van. Ez tulajdonképpen egy társadalmi problémát is felvet, mert a bankok azok, aki költésre sarkallnak a hangzatos hitelkártya ígéreteikkel, aztán persze már nem olyan barátságosak, ha az ember lánya kissé túllőtt a célon... Ettől eltekintve sajnos nagyon kevésszer tudtam együttérezni Beckyvel, mert az újabbnál újabb eszement hazugságai idegesítettek, nem igaz, hogy nem látja hogy mennyire átlátszó. Ismét egy társadalmi probléma - mennyire komoly függőség is shopaholicnak lenni (azért én nem lettem meggyőzve). 

Két mozzanat tetszett nagyon, az első amikor Becky abszolúte biztos abban hogy meg fogja nyerni a lottót és képzeletben már el is tervezte mire költi az összeget. Be kell hogy valljam, hogy ezt szinte gondolatról gondolatra eljátszottam én is. :) A második, amikor Luke-kal vásárolni megy, és rádöbben  az eddig kiaknázatlan területre a poggyászvásárlásra.

A pasis vonal nem túlságosan hangsúlyos, de nem is nagyon koherens, egyrészt nem értem honnan jön Becky vonzódása, de ez még csak-csak hihető, de Luke elutasítása után (bocsi, kis spoiler), hogy jah, barátnőm van sorry, amikor a barátnő elhagyja, minden további nélkül kezd Beckyvel, aki ezen egy kicsit sem akad fent? Igazán semmibe nem került volna az írónőnek, ha Luke az aki elhagyja a barátnőt, nem?

Na mindegy, gyorsan olvasható, kedves kis könyv, előbb utóbb sorra kerül a többi is.

Siri Hustvedt - What I Loved

Ennek a könyvnek története van. Mármint persze hogy van, de úgy értem hogy a könyvnek és nekem. Már nagyon régen kiszemeltem, elsősorban a borítója fogott meg, majd a fűlszöveget is érdekesnek találtam (erotikus trhiller? hmmm), és szerintem bele is olvastam kicsit, de végülis mégsem vettem meg anno.

Az elmúlt években jópárszor belebotlottam több könyvesboltban is, de valahogy sosem ez lett a választott olvasmányom. Pár háttel ezelőtt a pasim anyukájánál voltunk akivel már beszélgettünk könyvekről régebben, és most adott is nekem kettőt, a Kite Runnert es a The Blindfold ciműt, ez utóbbit Siri Hustvedt-től. Amire nekem az volt a reakciőm (azon kivül hogy köszönöm szépen), hogy hoppá, nem ő írta azt a könyvet vmi Love a címe, merthogy már évek óta el akarom olvasni. Amire az ő reakciója az volt, hogy kihozta a könyvet a szobájából, hogy akkor tessék, ezt is vidd. 

Eme hosszú előjátek után persze abszolúte nem azt kaptam amire számitottam, de igazából nem bánom.

Leo megismerkedik a szegény de tehetséges festővel Bill-lel es éveken át tartó szoros barátság alakul ki kettőjük között, majd a két férfi családja között is. Az első részben (mert 3 részből áll a könyv) inkább Bill munkássága és a két férfi (bár főleg Bill) magánélete a fő téma, később viszont mindez átfordul egy komoly pszichodrámába (vagy nem is tudom hogy nevezzem), de nem szeretném elárulni a fordulatokat.

A könyv elején kissé össze voltam zavarodva, mert E/1-ben iródott a történet, és mivel egy nő irta a könyvet, feltételeztem, hogy egy nő gondolataim olvasom. Egy oldalon keresztül ráncoltam a homlokom - mert egy szexjelenettel indítunk - hogy akkor most mivan?, mire rájöttem, hogy a főhősünk egy férfi.

Azért irtam, hogy nem azt kaptam, amire számitottam, mert mind a fülszöveg, mind az első fél oldal alapján azt hittem, hogy valami mélyen romantikus, szerelmi háromszöges történetet fogok olvasni némi családi intrikával és titkokkal megfűszerezve. Hát nem.

Az első rész még csak csak romantikus, hiszen ekkor ismerjük meg a szereplőket és kapcsolataikat, viszont mindemellett nagyban koncentrál Bill munkásságának bemutatására is. Ami kifejezetten érdekesre sikerült, én akit alapvetően nem érdekelnek a festmányek, teljesen magam elé tudtam képzelni a műveket és egyáltalán nem tartottam unalmasnak a leírást, ráadásul jól beleilleszkedtek a háttértörténetbe is. (És itt megkaptam azokat az eredeti gondolatokat is amiket pl a Book Loverből hiányoltam.)

A második és a harmadik rész teljesen más hangvételű. Bill fia kerül szépen lassan a középpontba, es észre sem vesszük es egy pszichotriller közepén találjuk magunkat. Nekem ez túl depresszív es vontatott volt, ráadasul ahogy Leo öregszik, egyre nehezebb volt azonosulni vele, a végére kisse szánalmas figura lett belőle.

Azoknak akik érdeklődnek a kortárs művészetek es filozofikus gondolatok iránt, mindenképpen ajánlom a könyvet, de azoknak is akik nem, mert ez a mű végre valami mást nyújt, mint a megszokott romantikus/nyomozós/fantasztikus stb történetek. Én fogok még olvasni Siri Husvedt-et az biztos - a Blindfold-ot mindenképp még, aztán majd meglátjuk.

Egyébként az irónő Paul Auster felesége, akiről ugyan nem tudok még sokat, de azt hallottam hogy az ő hatására kezdett el írni Husvedt. Majd utánanézek és a legközelebbi könyve bemutatásakor pletykálok is egy kicsit. 

Markus Zusak - The Book Thief (A könyvtolvaj)

Erről a könyvről csak jókat hallottam/olvastam, biztos vagyok benne hogy egy rakat díjat bezsebelt, csupa pozitív kritikát kapott és sokaknál az év könyve volt, stb, stb. 

Alapvetően nem vagyok oda a második világháborús sztorikért, valószínűleg azért nem mert már annyit olvastam (láttam) hogy úgy érzem nem sok újat tudnak mondnai. Ennek ellenére nagyon kíváncsi lettem a könyvre, többek között azért is mert az olvasásról szól. Még decemberben megvettem, elolvastam pár oldalt de abszolút nem kötött le a történet és különben is úgy éreztem hogy nem vagyok készen egy érzelmileg megterhelő sztorira. Pár héttel ezelőtt viszont a Cold in Hand és az Eszter hagyatéka után viszont valami olyan olvasmányra vágytam ami - remélhetőleg - igazán magával ragad.

Már az elején elég baljósan indítunk, mert nem elég hogy a náci Németországban találjuk magunkat, de megtudjuk azt is hogy Lieselt, a mi kis főhősnőnket a Halál háromszor látogatta meg, ami ugye semmi jót nem jelent. Pláne, ha a narrátorunk maga a Halál, tehát biztos forrásból tudja.

Liesel nevelőszülőkhöz kerül a háború kezdetekor, szülei kommunisták (vagy szimpatizánsok, vagy csak annak mondják őket, nekem ez nem volt egyértelmű), ami nem egy életbiztosítás. A könyv kisebb nagyobb kalandok sorozata, a háttér egy német kisváros hétköznapjai a háború közepette - kis jeleneteken keresztül haladunk az érezhetően nem pozitív végkifejlet felé. Megismerjük és megszeretjük a lány nevlőszüleit, az aranyszívű Hans és Rosa Hubermann-t, Rudyt a kissé kattant Jesse Owens rajongót aki a lány legjobb barátja lesz, és idővel Maxot, a zsidó ökölvívót akit a család bújtat a pincében. És hogy miért könyvtolvaj? Lieselt megmagyarázhatatanul vonzzák a könyvek és a betűk, és hát nem mindig törvényes úton szerzi be az aktuális olvasnivalót. 

Azt nem mondhatom hogy csalódtam, viszont azt sem hogy maradéktalanul beváltotta a könyv a  hozzáfűzött reményeket. Az legnagyobb problémám talán a narrátorral volt, a Halál ironikus megjegyzései, kis beszúrásai engem folyamatosan kizökkentettek az olvasásból, ráadásul állandóan elspoilerezte hogy mi fog történni, ki mikor fog meghalni, ami rettentően idegesített, mert elidegenített a szereplőktől. Egyébként pedig a stílusa emlékeztetett a Discworldben ügyködő haláléra, ami ugye teljesen más világ.

Tetszett hogy a könyv végre a német lakosság szemszögéből mutatja be a háborút, szerintem ezt ritkán látni könyvekben, filmekben. És bár semmi különlegeset nem láttam Lieselben a történet elején, szintén tetszett, hogy ahogy nőtt és minél többet olvasott, úgy kezdtek el önálló gondolatai lenni és találta meg a helyét a világban. Számomra a végén lévő "csavar" túlságosan is kiszámítható volt, mondjuk lehet mások számára is...

Az utolsó 20 oldalt ebédszünetben egy kávézóban sikerült elolvasnom, ezért a vége felé csak féloldalanként haladtam egyszerre, utána fölnéztem, pislogtam párat, próbáltam nem nagyon feltűnően pityeregni, majd folytattam az olvasást...

Ja, igen, ez a könyv ha jól tudom elsősorban ifjúsági regény, aminek szerintem néhol túl sötét (bár  ha belegondolok miket olvastattak velünk kötelező olvasmányként...), de a Halál bugyuta beszólásai és a "szeressük egymást ne háborúzzunk" üzenet tizenévesek számára talán kevésbé elcsépeltek mint számomra.

Márai Sándor - Eszter hagyatéka

Pár héttel ezelőtt elolvastam a következő kisregényt is a Márai könyvből, de sajnos azt kell hogy mondjam hogy nagy csalódás volt.

Nem is tudom hol kezdjem, a történet elég egyszerű, mégis bonyolult lelki gubancokkal foglalkozik... Röviden: a már 20 éve kvázi magányosan élő Esztert meglátogatja egykori szerelme, aki végülis anno Eszter nővérét vette feleségül. Az egész család felpezsdül a hír hallatára, ugyanis Lajos (a galád) mindenkinek tartozott, és úgy tűnik most sem azért jön, hogy megadja a tartozásait.

Egyszerűen képtelen vagyok 2 normális mondatot összerakni erről a regényről, tehát jöjjenek az érzelmeim. A problémám az volt, hogy  a szereplők a könyv elejétől idegesítettek. Eszter szerette Lajost, aki egy szélhámos és becsapta, viszont Eszter akkor érezte hogy élt igazán, amikor vele volt. Ennyi. Képen tudtam volna törölni az egész bagázst, hogy lehetnek ennyire buták, együgyűek, tohonyák? Komolyan mondom, megérdemelték amit kaptak. Kicsit sajnáltam őket az elején hogy Lajos hálójába kerültek, de úgy kell nekik.

Márai stílusa persze még mindig gyönyörű, de ez semmit nem változtat a véleményemen.

John Harvey - Cold in Hand

Ezt a könyvet még 2009 (!) karácsonyára kaptam. Nem sokkal később bele is kezdtem, de majdhogynem fizikai fájdalmat okozott az olvasása. Komolyan mondom, 10 percenként szünetet kellett tartanom és puffognom egy sort, hogy ilyen nincs, ennyire idegesítő nem lehet egy könyv.

Ritkán találkozom olyan olvasmánnyal, amit nem vagyok képes befejezni, pláne olyannal, amiben semmi értékelhetőt nem tudok találni. Tehát több mint egy éve szépen letettem, hogy majd talán egyszer esetleg újra kézbe veszem.

Mostanában nincs túl sok pénzem új könyvekre, és különben is csökkenteni akarom a várólistámat, plusz némileg krimisebb vonulatra vágytam, és hogy hogynem, újra elkezdtem olvasni. Igazából ott folytattam ahol abbahagytam, úgysem sok említésreméltó dolog történt addig.

A történet Notthingamben játszódik, főhősünk Resnick, nyomozó. Egy egész sorozat szól róla, eddig 10 kötet jelent meg ha jól tudom, valószínűleg ezért itt már a nyugdíjhatár közelében járó Resnick-kel találkozunk. Megtudjuk hogy egy másik nyomozóval, a nála meglehetősen fiatalabb Lynn-nel jár, és bár az elején nem sok jót jósoltak a kapcsolatuknak (ők sem), még mindig kitartanak egymás mellett.

Lynnel nyit a a történet, nem emlékszem már pontosan a részletekre, annyi biztos, hogy egy rendbontás helyszínére megy ki valamilyen oknál fogva egyedül, aholis 2 rivális banda kereszttüzébe kerül. Az eredmény: 1 sebesült és 1 halott - mindketten tizenévesek - és akit a nagy kavarodásban Lynn épp maga előtt tartott, bár ő maga is megsérült. Megindul a nyomozás, ki lőtte le a lányt, ki volt az eredeti célpont, a lány vagy esetleg a rendőr. Itt kerül a képbe Resnick, akit segítségül hívnak, és mindeközben Lynn ellen is eljárás indul.

Nagyjából idáig jutottam először, és ez 120 oldalt ölelt fel. A problémám nem elsősorban a történettel volt, bár tetszeni nem tetszett az sem. A túlságosan aprólékosan leírt, jelentéktelen szálakat és részleteket, sehova nem vezető nyomozást rettentően unalmasnak tartottam, de az igazi problémám a stílus és a fogalmazás volt. Először is, ha valaki nincs otthon a brit hatóságok működésével, lövése sincs hogy akkor mit is jelnt a DI, ACC, Chief Constable, ASBO, stb. Másodszor, van egy tipikus elbeszélési stílusa az írónak, amikoris vesszővel, a mondat közepébe szúrva jellemez valamit vagy valakit, és annyiszor csinálja ezt, hogy rövid úton az agyamra ment. (habár néha rajtakapom magam hogy én is elég sok vesszőt használok... :))

Mindezekután nem sok jót vártam a folytatástól, de akár hiszitek akár nem, kellemesen csalódtam. A nyomozás "beindul", újabb szálak kapcsolódnak be a történetbe, a végére meghökkentés is jutott, és az érzelmeimre is sikerült hatnia az írónak.

Azt nem mondom hogy el fogom olvasni a többi Resnick kötetet, de biztos vagyok benne hogy megvan ennek is a maga célközönsége. Ráadásul ez a könyv elnyerte a Crime Writers Association díját, tehát sokaknak tetszik. A pasim szerint itt Angliában divatosak az ilyen lassú folyású megmagyarázós, semmi nem történik tipusú nyomozós könyvek, pont azért mert ellensúlyozzák a tipikus amerikai krimiket.

Haruki Murakami - Norwegian Wood (Norvég erdő)

Már olvastam az After Dark című könyvét (tetszett, de nem túl nagy horderejű történet), és pár hónappal ezelőtt elém bukkant ez a könyv is hirtelen. Épp nemrég került a mozikba a könyvből készült film is, volt egy kis hype körülötte, úgyhogy megragadtam az alkalmat, és a könyvet is szószerint. :)

Röviden összefoglalva a törénet főhősünk, Toru első szerelméről szól. Legjobb barátja, Kizuki halála után (aki öngyilkosságot követ el 17 évesen) Toru menekülni akar a kisvárosból ahol addig élt, így a távoli Tokioba megy egyetemre. Így tesz Kizuki barátnője Naoko is. A két magányos lélek egy idő után minden vasárnapot együtt tölt, és furcsa barátság-szerelem szövődik közöttük. Ám egyértelmű, hogy a kapcsoaltukra vetülő sötét árnyakkal előbb utóbb szembe kell nézniük és kérdéses, hogy sikerül e legyőzniuk őket.

A törétnet hátteréül pedig a 60-as évek Tokiója szolgál, egyetemi-kollégiumi élet, furcsa barátságok még furcsább emberekkel, szex, üresség, zene, melankólia, céltalanság.

Két dolgot emelnék ki, az egyik, a mű stílusa. Murakami egyszerű, ám pontosan célba találó mondatokkal fogalmaz, semmi flikk flakk és cicoma. Olvasás közben néha eszembe jutott, hogy igazából Toru sosem osztja meg velünk az érzelmeit, vagy hogy éppen mit gondol, hanem szinte csak a tényekre szorítkozik az elbeszéléseiben, mégis hihetetlen hatást gyakorol az olvasóra. Az író zseniálisan írja le az erotikus részeket is - realisztikusan, ám egyáltalán nem hatásvadász módon jeleníti meg őket. 

A másik, hogy bepillantást kaphatunk a japánok életébe, kettősségükbe. Itt van ez a társadalom, ahol a felszínen minden rendben, mindenki szorgos dolgos, de legfőképpen nem panaszkodik, ám ezzel párhuzamosan nem egy a lelki beteg, érzelmileg sérült, öngyilkosságot elkövető, akik nem tudnak mit kezdeni az elfojtott érzelmeikkel. A történet előrehaladtával egyre központibb szerepet kap a szex is - számomra visszaköszön a japán animék világa, iskoláslányok, perverz fantáziák, meghökkentően őszinte vallomások, sztorik - ezeket így csakis egy japán író tollából olvashatjuk.

Ja, és miért Norwegian Wood? A könyv elején Toru a Beatles Norwegian Wood című számát meghallva emlékszik vissza a 20 évvel azelőtti időkre és így kezdődik a történet... 

Kérdés: lehetséges, hogy a 60as évek végén Japánban már létezett hitelkártya és "bullett train"?? Ez csak az én kelet-európai agyamnak hat kicsit hihetetlennek?

Terry Pratchett - The Light Fantastic (A mágia fénye)

Rincewind és Twoflower kalandjai tovább folytatódnak a Korongvilágban - az előző rész végén kissé szorult helyzetben találták magukat, de csodával határos módon ismét megmenekültek.

A világra nagy veszély leselkedik, ugyanis Great A'Tuin a teknős, lassan de biztosan egy vörösen izzó csillag felé tart és úgy tűnik Rincewind barátunk az egyetlen aki megmentheti a Discworld-öt. Ebben segítségére van Cohen a barbár is, aki bár már fogatlan, és hátfájása néha kissé akadályozza a munkavégzésben, de még mindig az egyik legnagyobb hős Korongvilágban.

A közelgő baljós végzettől eltekintve ugyanolyan mederben és ütemben halad a két barát története, ami számomra a legnagyobb különbség volt, az az, hogy itt már sokkal humorosabb megnyilvánulások kaptak helyet, mint az előző kötetben, sokkal többszört mosolyogtam egy egy beszóláson, mint az első könyvnél. Hangsúlyosabb szerepet kap a "Poggyász" is, aki a végére a kedvenc szereplőmmé lett. :) (remélem megjelenik még későbbi regényekben is)

Nehéz anélkül írni a könyvről, hogy ne mennék bele a részletekbe, ugyanis ha elkezdenék mesélni a Rincewind fejében lévő varázslatról, akkor meg kellene említenem a Octavo-t, amelyben a 8 legősibb varázslat lakik, de ez így önmagában nem jelent semmit, amíg az ember el nem helyezi a történetben, úgyhogy mindenkit bíztatok a könyv elolvasására inkább. 

Ha még nem említettem volna, minden kötetben egy-egy evilági téma kerül kifigurázásra, ez alkalommal a turizmus mellett a Conan a Barbár tipusú legendákat érte a megtiszteltetés.

Terry Pratchett - The Colour of Magic (A mágia színe)

Már régen szemezgettem a Discworld könyvekkel (de sosem voltak akciósak). A legutóbbi könyvshoppingom alkalmával akármilyen könyv akadt is a kezembe, semmelyikhez nem volt hangulatom, úgyhogy végső elkeseredésemben kihasználtam a szokásos 3 for 2-t és rögtön meg is vettem az első 3at Terry Pratchett sorozatából.

Jó döntés volt nagyon, ehhez fogható könyvet még nem olvastam sosem. Nagyrészt igazuk van azoknak akik Douglas Adamshez hasonlítják, de lényegében ez annak köszönhető, hogy két ennyire elborult agyú írót még nem hordott a hátán a föld... Hogy miért? Íme:

Adott egy világ, amely történetesen korong alakú és amelyet négy elefánt tart a hátán. Ja, ne felejtsük, hogy ez a négy elefánt egy hatalmas teknős hátán utazik a világegyetemben, valószínűleg csak a teknős tudja hova. A világot fura figurák, varázslók, barbárok, boszorkányok stb népesítik be. Ennek megfelelően a Discworld (Korongvilág) könyvek kisebb sorozatokra bonthatók, mint pl a Boszorkányos könyvek, a Halál könyvek, vagy az Őrség könyvek, és ha jól tudom, nem feltétlen a megjelenés sorrendjében a legcélravezetőbb őket végigolvasni, hanem a témák szerint. Az első két könyvben Rincewind (magyarul: Széltoló) a varázsló kalandjait követhetjük végig, amelyek egyben a Varázslós sorozatok első darabjai is.

Ankh Morkpork városállam kikőtőjébe egy fura figura érkezik, akit egy soksok lábon járó utazóláda követ. Az alak láthatóan kissé naív, csak úgy szórja az aranyat, és gyakorlatikag fogalma sincs arról hogy mekkora veszélyben forog az élete. Ő Twoflower, aki turistáskodni jött Discworld eme részére, barbárokkal, hősökkel találkozni, sárkányt látni, és úgy általában kalandozni. Rincewind, félig megsajnálván, félig a nála lévő (arannyal teli és mágikus fából készült) utazóláda utáni vágyakozásának köszönhetően segíteni próbál a turistán, aminek köszönhetően rövid úton leégetik az egész várost és menekülni kényszerülnek.

Így kezdődnek a végeláthatatlan kalandok a mágikus Korongvilágban. Rincewind és Twoflower kettőse hihetetlenül vicces, Twoflower semmivel nem törődő optimizmusa és naivitása tökéletes ellentétben áll Rincewind gyávaságával és realizmusával. Viccesebbnél veszélyesebb szituációkba sodoródnak, majd hihetetlen szerencsével menekülnek meg újra és újra.

Egy sorozat első regényének tökéletes könyv, kellőképpen magával ragadott, egy turista szemén keresztül mutatta be a világot, amelyet bejártunk keresztül kasul, ám egyben éreztette hogy mennyi, de mennyi minden maradt amit még nem láttunk. Most azt hiszem kb 38 regénynél tartunk, szóval szépen lassan elkezdhetem beszerezni és elolvasni őket, és majd egyszer talán utolérem a szerzőt.

Hamár a szerzőnél járunk, sajnos mind a pasim, mind az egyik lakótársam Terry Pratchett neve hallatán rögtön azzal kezdte, hogy "nem ő az aki valamilyen gyógyíthatatlan betegségben szenved"? Utánanéztem, az Alzheimer kór egy ritka fajtáját diagnosztizálták nála.

Jennifer Kaufman and Karen Mack - The Book Lover

Egy könyvesblogon olvastam erről a műről, amely szerint a főhősnő a igazi könyvmániás, aki ha rosszra fordul a sorsa, mindig a könyvekben keres vigaszt, mígnem a könyvesboltban megismerkedik egy pasassal, sb, stb. Meg is jegyeztem rögtön, hogy márpedig ez a könyv nekem kell. Néha néha Waterstonesos barangolásaim során lecsekkoltam, hogy megvan e ez nekik, de csak egyszer láttam, egyetlen példányt nem leárazva, szóval gondoltam akkor várok még kicsit.

A Constant gardener elolvasása után mindenféleképpen valami könnyedebbre vágytam, így némi blogos kutakodás után úgy döntöttem, hogy Jennifer Cruise-t kellene olvasni. De akár hiszitek akár nem, egyetlen példány sincs sehol a Waterstonesban. Kerestem a fiction részlegen, és még a romantikus könyvek közé is bekukkantottam, de semmi. Gondoltam biztos én vagyok a béna, de nem: megnéztem a honlapjukon is, és semmilyen Jennifer Cruise könyv nem található ott. (ezt még ki kell derítenem, hogy miért és ha innen nem, akkor honnan is szerezhetnék egyet)

Így jutottam újfent el a fent említett könyhöz, és mivel most csak egy darabot vásárol(hat)tam, emellett döntöttem. Sajnos az előtörténet ellenére nagy csalódás volt a könyv. Előszöris, főhősnőnk, Dora tényleg hányatott sorsú, magányos, és a könyvekbe menekül, ám egyáltalán nem ahogy egy romantikus könyvtől várnánk (ami normális esetben nem zavarna). Dora az a tipikus los angelesi nő, aki már kétszer elvált, igazából mindene megvan, jól néz ki, dolgoznia nem kell, csak éppen nem képes olyan hatalmas problémákkal foglalkozni, hogy az ex-férjének új barátnője van, vagy már nem is emlékszem micsoda tragédiák váltották ki nála a könyvekbe temetkezést. Az olvasási szokásai is kissé idegesítőek, az még oké hogy pohár (üveg) bor és habfürdő, de igazából sosem tudjuk meg hogy mikor olvas el egy könyvet és tetszett e neki, mert legtöbbször régi klasszikusokat olvas el újra és újra, dagonyázva a depresszióban. Ráadásul olyan, de olyan átlagos és érdektelen gondolatmenetei vannak, amelyek minen modern singli nőnek alaptételek, vagy pedig magasröptű filozófiai eszmefuttatásai, amik egy kicsit erőltetettnek tűnnek.

Ezek után jött a találkozik a könyvesboltam egy vonzó pasassal, aki nem más, ming egy könyvesbolti eladó, akit már régen kinézett magának!!!

Nem tudom hogy az én magas elvárásaim vagy a könyv miatt, de kész szenvedés volt elolvasni a könyv első felét, egyszerűen nem sikerült olyan szimpatikusra megteremteni a főhősnőt, és némileg mérges is voltam rá, hogy nem képes értékelni a jó sorsát.

A második felére elviselhető lett a sztori, a végén volt pár kedves jelenet is ahogy a fellengzős Dora a tipikus romantikus könyvekkel ismerkedik, de ennyi.

Amerikában a könyv Literacy and Longing in LA címen jelent meg, amely sokkal de sokkal találóbb, ha ilyen címmel kezdem el olvasni, akkor kb azt kapom, amire befizetek, mert ez már előrevetíti a könyv hangulatát és nem a book loverséget helyezi előtérbe. Otthon ha jól tudom még nem jelent meg, egyébként angolul is nagyjából olvasható, csak a filozófiai eszmefuttatások kissé zavarosak. :) 

John le Carré - The Constant Gardener (Az elszánt diplomata)

A pasimnak volt meg ez a könyv, amit jópár hónappal ezelőtt kézbe vettem, de 50 oldal után nem volt hangulatom/energiám továbbolvasni. Nem azért mert nem tetszett, hanem mert ez a könyv nem egy könnyű "egyhetes" olvasmány és koncentrációt igényel. Mivel elég sok könyvem van ami kiolvasásra vár, kidolgoztam egy rendszert: elolvasok 1 könyvet a várólistámról, utána vehetek egyet, utána megint egy várólistás jön stb. Az a bökkenő, hogy néha nem tudok ellenállni a 3 for 2 ajánlatnak, dehát max lesz pár plusz könyvem a várólistán. :)

A történet Kenyában kezdődik, ahol holtan találják Tessát egy brit diplomata feleségét. Először úgy tűnik  brutális útonállók áldozata lett, de a következő napok során rájövünk, hogy Tessa a gyógyszeripar globális összeesküvése után nyomozott és ahogy egyre többet tudunk meg a nő utolsó hónapjairól, úgy leszünk egyre biztosabbak, hogy halála nem a véletlen műve. Férje aki eddig homokba dugott fejjel élte hivatalnoki mindennapjait, nyomozni kezd, és megpróbálja rekonstruálni min dolgozott felesége a halála előtti időszakban. Ahogy közelebb jut az igazsághoz, a környezete először udvariasan próbálja eltéríteni, majd egyre fenyegetőbb jeleket kap: ha nem vigyáz, könnyen Tessa sorsára juthat.

Nem egy könnyű olvasmány, azt kell hogy mondjam. Elsősorban nem a szókincse a nehéz, mert még az ismeretlen szavakat is könnyen ki lehet következtetni, hanem a mondatszerkesztés és az író azon szokása miatt, hogy egy mondat közepén - egy félmondat erejéig - visszaemlékezik egy hónapokkal ezelőtti eseményre, majd minden további nélkül folytatja a mondandóját. Ez persze nem von le abból a tényből, hogy a könyv gyönyörűen van megírva, és a brit diplomaták beszédstílusát annyira jól jeleníti meg, hogy néha azaz érzése az embernek, hogy ez már paródia... (vagyis a történetet tekintve inkább szatíra akkor... ) 

A nyomozás kissé nehézkesen inul be (számunkra is), mert a Tessa halála utáni napokat egy másik karakter szemszögéből követhetjük végig, és csak utána váltunk át Justinéra, de még akkor is elejtett szavakból innen-onnan kell összekapargatnunk az információkat. Ez volt az egyetlen dolog számomra ami nem volt következetes a történet során: általában vagy több szereplő szemszögéből látjuk a történetet nagyjából egyenletesen elosztva, vagy csak egy karakteren keresztül. Itt viszont nem ez volt a helyzet, meglehetősen el volt tolva az arány és engem ez zavart.

A mondanivaló egy klasszikus összeesküvés történet, amely ha nem is pörgős akciójelenetekből áll össze, mégis meglepően izgalmas és szívszorító.

A könyvből film is készült Ralph Finnes és Rachel Weiss főszereplésével, amit én láttam valamikor, de kevéssé emlékeztem rá az olvasás során (csak a végére sajnos...). Mindenképpen ajánlom elolvasásra, megnézésre, én biztos hogy bepróbálkozok még pár le Carré könyvvel (egy kicsit később), mert megdolgoztatja az agytekervényeket, szórakoztat, elgondolkoztat, és nem utolsósorban irodalmi élményt is nyújt.

Patricia Cornwell - Postmortem (Postmortem)

Sorra került végül a várva-várt ízig-vérig krimi is. Akárhányszor női krimiírók könyveinek fülszüvegeit olvasom, mindig mindenkit Patricia Cornwellhez hasonlítanak, ezért úgy gondoltam, ha már egyszer "klasszikus" krimi, akkor legyen ő.

A Scarpetta könyvek legelső darabja a Postmortem, itt ismerjük meg Dr. Kay Scarpetta igazságügyi orvosszakertot aki az igazságszolgáltatás ferfiakkal teli világában próbálja megállni a helyét és bizonyítani rátermettségét. Egy sorozatgylkos szedi áldozatait Richmondban, aki a saját lakásukban súlyt le magányos nőkre péntek esténként. A nyomozók dolgát több tényező is nehezíti: az áldozatok között semmilyen kapcsolatot nem sikerült felfedezni, és úgy tűnik a gyilkos alig hagy hátra használható nyomokat. Ahogy nő a hullák száma, Scarpetta egyre elkeseredettebben veti bele magát a nyomozásba, miközben felettesei inkább akadályozni próbálják, mint segíteni a tettes elfogásában.

Azt kell hogy mondjam, hogy az olvasást elkezdve nem értettem mi ez a sok hűhó az írónő körül. Meglepett hogy E/1 ben ír, a főhősnő egy a 40es éveiben járó elvált, családi problémákkal küzdő, hivatásában már már paranoidnak tűnő nő. Egyrészt kevésbé tudtam vele azonosulni, másrész sajnáltam, hogy kevsebb lehetőség lesz egy érdekes szerelmi szálat belevinni a történetbe. A nyomozás is kissé döcögősen indul, az a kevés nyom is amelyet a gyilkos hátrahagy, próbára teszi mind a rendőrséget, mind az orvosi szakértőket. Ráadásul az elején a CSI-on, Criminal Minds-on edzett kis agyacskámnak semmi információ nem volt új, az összes személyiségfejtegetést hallottam már, és néha én vetettem fel ötleteket, hogy ezt és ezt miért nem ellenőrizték már le, hogy 2-3 oldallal utána ők is megerősítség, hogy igen, ők is gondoltak erre...

Egy ideig rágodtam a ezeken az észrevételeimen, ám egyszercsak azt vettem észre hogy egymás után falom az oldalakat és visz magával a történet. Így utólag a fenti "problémáim" a saját szegénységi bizonyítványom is, mert előítélettel viseltetem az "idősebb korosztály" iránt, kvázi leírom őket. Ejj ejj Dia.

Mivel ez a regény 1990-ben íródott, mai szemmel nézve érdeklődve és kissé sznob módon szemléltem, hogy még DOSos számítógépeket használtak és a DNS elemzés is jócskán gyerekcipőben járt... A nyomozással kapcsolatban két dolog tetszett igazán, az egyik hogy itt tényleg látszott, hogy apránként bukkantak értékes információra és a legvégén összeállt a kép, másrészt a gyilkos személye és a vele kapcsoaltban folytatott eszmefuttatások, elméletek. Ez utóbbi azért, mert eltért attól amihez eddig hozzászoktam mindenféle krimisorozatok nézése közben. (ha többet árulnék el erről az már spoiler lenne)

Tehát a könyv pont azt nyújtotta amit kerestem, egy kis CSI, egy kis Criminal minds, okos befejezés. Végül meg is kedveltem Scarpettát, nagyon emberien megrajzolt főhősnő és a családi hátterébe is jó lesz apránként belepillantani, biztos lesz még szerepe a problémás pereputtynak. Reméljük egy értelmes pasiba is belebotlik előbb utóbb.

Márai Sándor - A mészáros

Elő-karácsonyra kaptam Márai "Eszter hagyatéka és három kisregény" című könyvét, melyet csak nemrég sikerült kézbe vennem. A tudatosságról csak annyit hogy amikor már pár oldalt elolvastam és még sehol semmilyen Eszterrel nem találkoztam, néztem meg hogy akkor most mit is olvasok tulajdonképpen?

A mészáros 1924-ben jelent meg, Márai első regény-kezdeménye volt, igazából csak a 20as évek végén lett ünnepelt regényíró, ezt a könyvét nevezhetjük szárnypróbálgatásnak is. Én még eddig tőle a Gyertyák csonkig égnek-et olvastam (majd 10 éve) és persze hihetetlen jó volt, de már akkor is azt éreztem hogy a mondatait, hangulatteremtését jobban szeretem mint a történeteit.

A történet nem túl bonyolult, mégsem könnyű róla írni. Főhősünk életét egy bírósági riporter stílusában követjük végig, aminek köszönhetően kellően tárgyilagos és távolságtartó marad az elbeszélés. Az első világháború előtti vidéki Németországban, tragikus körülmények között született fiú a főszereplőnk, akit gyermekkora óta lenyűgöz az ölés és lényegében ennek következtében mészáros lesz Berlinben. Úgy tűnik ezzel ki is elégítette az ölésvágyát, ám közbeszól az első világháború, amely feléleszti a benne lévő másik mészárost. Háború idején ez még nem is lenne akkora probléma, a kérdés csak az, hogy mihez kezd ezzel a háború után...

Több nézőpontból is meg lehet közelíteni A mészárost, hiszen tökéletes a benne lévő társadalomkritika: mit tesz egy ember ítélőképességével a nagyüzemi öldöklés és az ezért kapott kitüntetés; hogyan nem képesek beilleszkedni a régi életükbe a frontról visszatért katonák, mennyire abszurd a császár iránt érzett abszolút szeretet és tisztelet mint már kisgyermekkorban betanult viselkedési forma, stb, stb. Szerintem viszont a mészáros egy "egyszerű" pszichopata, aki előbb utóbb ugyanígy cselekedett volna, csak akkor más ingerek szerepeltek volna kiváltó okként. (vagy csak túl sok Criminal Minds-ot nézek)

Márai mondatait a téma ellenére is gyönyörűség olvasni, és a kötet hátralévő regényeit elvileg az író más korszakaiból választották, tehát végigkísérhetjük stílusa alakulását is. Majd beszámolok róla.

John Twelve Hawks - The Golden City

Íme a befejező része a trilógiának, amelyről az első bejegyzésem szólt.

Az történt, hogy a Harry Potter túladagolás utána valami egyszerű de nagyszerű krimire vágytam és egy shoppingdélután alkalmával betévedtem a Waterstonesba. Hosszas válogatás után Patricia Cornvell legelső Scarpetta könyvét választottam, és már épp a pénztárhoz igyekeztem, amikor a 3 for 2 section-ben megpillantottam ezt a könyvet. Hohó, 1 másodperc után dobtam az eredeti elképzelést és választottam 2 másik könyvet emellé, és már ott sem voltam.

Mivel a második részről sem árultam el sokat, megpróbálom nem lelőni a poénokat itt sem. Maya kiszabadította Gabrielt az Első realm-ból, ám ő nem tudott vele tartani, Hollis Vicki tragédiája után összeroppan (már önmagához képest), Michael pedig egyre növekvő befolyással bír a Brethren-ben. Gabriel időközben ellenállást szervez a második részben megismert Freerunners közösséggel, de nem tud megfeledkezni Mayáról és visszamegy utána. Michael ellátogat az Ötödik realm-ba, ahol új ismeretekre és ismerettségekre tesz szert, mely által hatalmának megnövekedését várja. Visszatérve globális szervezkedésbe kezd és úgy tűnik terve sikert arat, csak Gabriel állíthatja meg.

Sok szálon fut a történet, és az író ide oda lépked a jelenetek között, néha úgy éreztem mintha egy filmet néznék. Igazából annyira sokmindent kell kibontani, megmagyarázni és lezárni, hogy az egész könyv feszített tempójú, nincs idő felesleges történetszálakra (bár Hollisén kicsit értetlenkedtem). Pont ezért nagyon izgalmas majdnem a legvégéig. Végre megismerjük az összes Relam-ot, a két legérdekesebb maradt hátra, az Ötödik és a Hatodik, a félistenek és az istenek dimenziója ( az Arany város, innen a cím). A félisteneké nagyon jól volt kitalálva, ám az utolsóban csalódtam, legalábbis ennél azért többet vártam. Michael ördögi terve is jól fel volt építve, ám Gabriel válasza/beszéde nem váltotta ki belőlem a várt lelkesedést. És a végső összecsapás is olyan semmilyen volt, pláne hogy... Na jó, ezt már inkább nem mesélem el... 

A lényeg, hogy jó könyv, gondolkodásra indító történet, ám az író is csak ember, nincsenek válaszai a világ magy kérdéseire, a 42 ez esetben nem játszik... :) Szerintem - a befejezésből kiindulva - van még esély a folytatásra, majd meglátjuk. És remélem valaki előbb utóbb meg fogja filmesíteni mert a sztori vászonra született, ebben biztos vagyok. (Most láttam, hogy elvileg megfilmesítik, a Fox vettem meg a jogokat, és a Watchmen egyik társírója írja a forgatókönyvet...juhhé! - vajon mikor lesz belőle film?)

Ha jól látom akkor sajnos még mindig csak az első kötet jelent meg magyarul. Angolul sem túl nehéz olvasmány, nekem egyedül az "akciójelenetek" leírásaival voltak problémáim, valahogy mindig elkalandozott a figyelmem és újra kellett kezdenem a bekezdést, hogy hogy is van ez?

Mindenkinek ajánlom aki szereti a thrillereket és az összeesküvéselméleteket ám kicsit mélyenszántóbb gondolatokat szeretne olvasni.

J. K. Rowling - Harry Potter and the Order of Phoenix

A negyedik után rögtön jött az ötödik rész tehát.

Teljesen más hangulatban kezdődik a történet mint az előző. Harry otthon van és masszívan unatkozik, ráadásul teljesen el van zárva a varázslóvilágtól, rettenetesen kirekesztettnek érni magát. Letargiájából Dementorok érkezése/támadása zökkenti ki, Harry kénytelen varázsigét használni ellenük, melyből egyenesen következik, hogy a a Mágia Minisztérium lecsap rá mert ez ugyebár tilos. Harry innentől sodródik az árral és a legtöbb esetben semmit sem ért (Ronnal és Hermionéval egyetemben), mivel a felnőttek - akik időközben újra életre hívták a Főnix Rendjét, hogy felvegyék a harcot Voldemort ellen - szinte semmibe nem hajlandóak beavatni a fiatalokat. Ám egyre inkább látszik hogy az egész varázslóvilág homokba dugott fejjel, szinte már szándékosan nem vesz tudomást a sötét úr visszatértéről.

Harry szerencsésen átvészeli a tárgyalást és a nyár végén irány Hogwarts. Ahol szintén változások lépnek életbe, egyrész mindenki tagadja Voldemort visszatértét, aminek következtében Harryt hazugnak bélyegzik, másrészt azért a Minisztérium kellően paranoid, ám ez pont a rossz ember (Dubledore) ellen irányul. És innen már csak bonyolódik a helyzet.

Elsősorban az tetszett ebben a könyvben, hogy visszatértunk a régi kerékvágásba, szépen lassan követjük végig a tanévet. Az előző könyv főleg a kihívásokra koncentrált, az azt megelőző az időutazásos részt hangsúlyozta ki, ám itt ismét hétről hétre, óráról órára lépkedünk.

És ami elsősorban nem tetszett az pedig Harry személyisége, aki a legrosszabb tinédzserkorszakát éli. Innentől kezdve a büszkeségének, kivagyiságának köszönheti minden baját. Nem hallgat az idősebbekre, nem bízik Dumbledoreban és úgy általában saját magával van elfoglalva. Pedig a felnőttek, a rend tagjainak viselkedése az amin igazán érezhetjük hogy nagy baj közeleg.

Ennek ellenére azért jó volt hogy egy kicsit Harryék magánéletével is foglalkoztunk. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de a Ron-Hermione közötti a filmben jól észrevehető vonzalom nekem a könyvben sokkal kevésbé jön át, kíváncsi vagyok a többi könyvben hogyan és hova fog ez fejlődni. Cho és Harry kapcsolata meg... szánalmas... bár semmi jogom bírálni őket, voltam én még szánalmasabb is... :) 

Ennek a könyvnek az olvasása közben jöttem rá, hogy én még mindig a kiskamasz fiúval képzeltem el a történeteket, néha tudatosan kellett átállítanom a fantáziámat hogy ácsi, Harry már 14 éves!

És végül: végre itt volt az ideje hogy többmindent megtudjunk arról hogy miért pont Harry a kiválasztott és újabb részletek kerüljenek felszínre a múltból, és Dumbledore vallomása is időszerű volt, sokmindent megmagyarázott és sokminden másképp történt volna ha időben elmond mindent. Az viszont szintén idegesítő, hogy ilyen könnyű volt Harryt csapdába csalni, remélem a 6. részben megjön az esze.

Ez a két rész így együtt kicsit sok volt nekem, tehát most kissé parkolópályára került a sorozat, szükségem van más tipusú olvasmányokra is, különben elveszti a varázsát a történet. 

J. K. Rowling - Harry Potter and the Goblet of Fire

Még mindig kissé el vagyok maradva a bejegyzésekkel, de épp a Constant Gardenert olvasom és el fog tartani egy ideig mire befejezem.

Ez a Harry Potter könyv a már negyedéves Harry kalandjaiba enged bepillantást, melyek rögtön az év elején kezdődnek. Hogwartsba érkezésükkor megtudják, hogy az idei évük kissé szokatlan lesz, külföldi varázslótanoncok vendégeskednek náluk és a három varázslóiskola egy régi hagyományt, a Triwizard kupát próbálja ismét feleleveníteni. Elméletileg csak 17 éven felüliek nevezhetnek, de hogy hogy nem, Harry neve is a kalapba kerül, és ő is a versenyzők között találja magát. Mközben ő a feladatokat próbálja meg megoldani és túlélni, megpróbálják kideríteni hogy ki és miért akarta Harryt a versenyen látni. Az év folyamán egyre több jel utal arra hogy Voldemort egyre erősödik, míg végül egy drámai párbajban csúcsosodik ki a történet. 

Nagyon sokminden tetszett ebben a könyvben, kezdve azzal, hogy végre nem a mostanra már kissé Dursley házban kezdünk, folytatva a Quiddich világkupával, a külföldi iskolákkal és a hozzá tartozó történetekkel, nem beszélve a múlt sötét titkairól és szereplőiről. 

Jó volt hogy kizökkentették szereplőinket a hétköznapjaikból, bár talán kicsit sok volt a konspiráció, de a könyv vége valami hihetetlenül izgalmasra és meghatóra sikeredett, csak faltam az oldalakat és izgultam, hogy vajon innen hogyan tovább, Harry?

Ennek köszönhetően pár nappal a könyv befejezése után "véletlenül" a Waterstonesban találtam magam és hogy hogy nem, az 5. résszel lettem gazdagabb - vagy inkább a táskám nehezebb...

Jill Mansell - Perfect Timing

A kedvenc könyvesblogomon olvastam hogy Jill Mansell mennyire vicces, mennyire eredeti szereplőket, mellékszereplőket kreál és még romantikus is. Éppen ezért kellemes várakozással fogtam neki a könyvnek ám sajnos nagyot csalódtam.

Poppy (azaz magyarra lefordítva Pipacs!) Bristolban él és éppen férjhez menni készül, ám lánybúcsúztatóján egy jóképű pasasba botlik (szó szerint), akivel kapcsolatban úgy érez mint ahogy egy menyasszonynak nem szabadna. Semmi sem történik közöttük, de a történtek hatására Poppy lemondja az esküvőjét. A botrány hatására kipattanó újabb botrány arra készteti főhősnőnket hogy Londonba utazzon és új életet kezdjen. Eddig igazából semmi bajom nem volt a történettel, minden úgy indul mint ahogy egy romantikus könyvben indulnia kellene.

Itt ugrunk gyorsan 3 hónapot, egy születésnapi partira, névszerint Claudiáéra. A partit Claudia lakótársa Casper a fiatal ám egyre híresebb festő szervezte és ahol Poppy is feltűnik mint a partiszervíz munkatársa. Poppy frappáns fellépésének köszönhetően megszerzi az kiadásra váró szobát, és igazából itt kezdődik a történetünk. És itt meg is állok egy kicsit, ugyanis az olvasást is kb ezen a ponton hagytam abba 1-2 hónapra.

A problémám az volt hogy egyetlen szereplő sem szimpatikus, ráadásul egyetlen szereplőnek sem túlságosan szimpatikus Poppy. Claudia egy félig megkeseredett sznob, Casper egy nőfaló önző alak, Poppy pedig egy nagyszájú, az eszét keveset használó súlytalan nőszemély, ráadásul egyetlen jelenet még az elmosolyodás szintjén sem vicces.

Oké, pár hónap elmúltával gondoltam csak folytatom, hiszen könyvet nem illik félbehagyni, hátha lesz ez még jobb is. A történet kicsit kusza, és nem mindig a megfelelő arányban fordítunk rá figyelmet. Az alapsztori szerint Poppy az igazi apját keresi és hamarosan meg is találja, bár nem éppen olyan mint ahogy elképzelte. Persze Tom-ot a helyes pasit is szeretné megtalálni, de ez egy kicsit keményebb dió, mivel még egy vezetékneve sincs amin elindulhatna, úgyhogy ezt a szálat jegeljük kicsit.

Claudia bele van esve Casperbe, aki viszont szivesen összejönne Poppyval. Többek között ennek is köszönhetően Claudia nem túlságosan rajong Poppyért. Van nekünk még egy Jack-ünk is, aki Poppy főnöke egy régiség üzletben (másodállás), aki szerencsétlenségére felkelti Claudia figyelmét.

Innentől fogva a szálak csak bonyolódnak, de a végére azért egy kicsit letisztul hogy hova is tart a történet. Tom is megkerül, és mindenki boldogan él amíg meg nem hal.

Annak ellenére hogy a könyv tényleg nem vicces egészen a végéig, volt pár pozitívuma is:

1. jellemfejlődés

2. végre nem minden a tipikus romantikus könyvek fordulatai szerint alakul

3. relatíve izgi a vége

Kb ennyi. Azt viszont még ráadásban nehezményeztem, hogy bár a könyv nagyrésze Londonban játszódik, ez semmilyen mértékben nem jött át.

J. K. Rowling - Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Update: időközben persze rájöttem, hogy ezt a könyvet már értékeltem együtt a másodikkal, node sebaj, legalább látszik hogy pár hónap alatt hogyan formálódik a véleményem egy könyvről.


Harry a harmadik évét tapossa Hogwarts-ban, és ahogy próbálok visszagondolni nem sokra emlékszem a történetből. :):) Na jó, nem is igaz. Szóval Harry szeretné ha végre nyugalmas hétköznapokat élhetne és a kviddicsre koncentrálhatna, de persze ez idén sem fog összejönni neki. Megszökik a börtönből Sirius Black, egy veszélyes bűnöző, aki Harry szüleinek a haláláért felelős és úgy tűnik ő a következő célpontja. Hogwartsban elméletileg biztonságban van, de ugye ezt sosem lehet tudni. 

A mellékszálakon nem sokminden történik, Hermione több órát vesz fel és látogat, mint ami józan ésszel elbírható és megvalósítható lenne, Hagrid a Care of Magical Creatures tanára lesz ami nem kevés kihívást jelent a diákoknak, és végre elérték azt a kort amikor kimozdulhatnak Hogwartsból a közeli, teljesen varázslókból álló faluba. És persze zajlik a Kviddicskupa, ezt ki ne hagyjuk.

Annak ellenére, hogy nem tudnám eseményről eseményre elmesélni a történetet (hiába, ez az első film amit csak egyszer láttam), arra határozottan emlékszem hogy nagyon tetszett. Az elején Harry egy kicsit szabadon bóklászhat és intézheti a dolgait, tetszett ahogy ismét egy kis időt tölthetett távol Dursleyéktől és Diagon Alley-re is jutott egy kis idő. Szintén tetszett hogy végre egy szimpatikus tanerővel bővült a tanári kar. Szerintem Sirius Black mint az évet végigkísérő történetszál nem volt kellőképpen fenyegető és emlékezetes egészen a könyv végéig, ami viszont hihetetlenül izgalmasra sikerült. A fimből is az időutazásos rész maradt meg a legjobban.

Végre megtudunk pár hasznos információt Harry apjáról és fiatalkoráról, nem beszélve a 13 éve történtekről...

Tipikusan jellemző a HP könyvekre hogy egy egész könyvön át folyik a találgatás, és tudjuk, hogy Harryék, habár rengeteg nyomra és titokra bukkannak mindig, de mindig a rossz következtetéseket vonják le. Azt hiszem ez az ötödik könyvre csapta ki nálam a biztosítékot, node sebaj.

Jó kis könyv, tessék elolvasni.

Hoppá...

Hát igen, alaposan el vagyok maradva a bejegyzésekkel. Igazából az olvasással is el vagyok maradva, ezt azt hiszem a Harry Potter túladagolásnak könyvelhetem el. Amint látni fogjátok az 5 könyvből amiről még nem írtam, 3 Harry Potter, no comment. Mellesleg valami 10-15 könyvem van már talonban amit az elmúlt hónapok során halmoztam fel és most elolvasásra várnak, csak nincs hangulatom hozzájuk. Még. Remélem az írás meghozza a kedvem az olvasáshoz is.

Továbbá kár hogy nem sikerül többet írnom filmekről, sorozatokról, és éttermekről. :( Azért nem adom fel, hátha egyszer sikerül kibővítenem a profilomat.

Stieg Larsson - The Girl Who Played with Fire

A trilógia második része is sorra került szép lassan. Igazából nem ezt terveztem elolvasni, de sem komolyabb témájú, sem lightosabb-romantikusabb könyvem nem keltette fel az érdeklődésemet.

Tehát a történet szerint Lisbeth relative boldogan éli életét - szerintem nem sok olyan alkotást olvashatunk ahol a szegény főhős tényleg meggazdagszik és van is rá lehetősége hogy élvezze a vagyonát: ennek lehetünk tanúi a könyv elején. Ebben a történetben fordul a kocka és Lisbeth-tel nyitunk kb olyan részletességgel mint annak idején Blomkvist-tel. Én itt kedveltem meg főhősnőnket igazán, nem az első részben, és végre több mindent megtudunk a múltjáról ami szintén határozottan előnyére válik.

Tehát Lisbeth mit sem sejtve rendezkedik be egy új életre, próbálja maga mögött hagyni Blomkvist iránti érzelmeit és a jelenre koncentrálni. Ez persze nem olyan egyszerű, mindig van valaki aki épp keresztbe akar tenni ennek a szegény lánynak, most éppen az első részben jól helyretett gyám, Bjurman az, akit csak nem hagy nyugodni hogy így elbántak vele. Nála van a helyzeti előny és Lisbeth múltjából sikerül előásnia valaki aki szintén bosszút esküdött ellene.

Az előző könyvbéli események óta Blomkvist sordródik az árral, a Milleniumnak jól megy a szekere, új szeretője is akad, és épp egy nagy horderejű ügyön kezd el dolgozni egy szépreményű újságírókollégával. Ám úgy tűnik hogy olyasmibe ütötték az orrukat amibe nem kellett volna, de erre sajnos túl későn jönnek rá. 

Hogy hogy nem, Lisbeth gyilkosság gyanúsítottjává válik és menekülni/bújkálni kényszerül míg Blomkvist mindent megtesz hogy segítsen rajta, miközben folyamatosan újabb részletek bukkannak föl a lány múltjából.

Nem tudom ebből mennyire jön át, de meglehetősen bonyolultra vették az egyébként egyszerűnek látszó történetet, amíg a nyomozóknak és Blomkvistnak sikerül kisilabizálnia és apránként összeraknia hogy ki kicsoda és mi a szerepe, addig az olvasó szépen megőszül... Ráadásul egy egész nyomozói csapatot is bevon az író a történetbe, és szokásához híven mindent és mindenkit részletesen bemutat, kielemzi a szereplők között lévő kapcsolatokat, stb. Ezt az első könyvben még értékeltem, ott is mindent tárgyilagosan fejtett ki, minden tettet, tényt, eseményt kommentált, de most valahogy ez a stílus néhol amatőrnek tűnt...

Ettől persze lehetetlen letenni és amikor a végére értem, simán lapoztam tovább mert azt hittem hogy van még... Én ugye az első részben hiányoltam hogy a két főszereplő mikor találkozik már - itt aztán várhat az ember, míg a ezek ketten egyáltalán felveszik egymással a kapcsolatot, nem hogy találkoznak!

Kíváncsi vagyok mit fog kezdeni az író a történettel miután az introvertált Lisbeth arca az újságok címlapjára került és mindenki tud az eddig gondosan eltitkolt múltjáról...

Vavyan Fable - Mesemaraton, Mesemaraton: Emlékfutam

Amikor hazamegyek, a barátaimtól mindig magyar könyveket kérek ajándékba, mert hiányyik a magyarul magyar irodalmat olvasás. Legutóbb Vavyan Fablet hangsúlyoztam ki, mert tulajdonképpen az egyik barátnőm által ismertem meg a könyveit és gimi alatt az addig megjelent összes könyvét kiolvastam szerintem és vágytam valami egyedi magyarosra... Persze a végére kezdett elegem lenni a szájbarágós társadalomkritikákból, de ha otthon lennék akkor biztos up-to-date lennék a Fable könyvekből, mert ez valahogy alap. :)

A fent említett két könyvet kaptam, mert bár a Mesemaratont olvastam annak idején, de a folytatást már nem. A Mesemaratonnal kapcsolatban is csak arra emlékeztem, hogy valami nagyorrú pasas akit a leírások alapján tényleg nagyon nagyon hosszú nyakúnak képzeltem el - ezáltal sosem jött be, szekrényben csókolózás, Lucy in the Sky with Diamonds, avagy LSD, és valami magyar levél a végén amit egy apáca olvas. De ennyi. Az emlékek persze szépen lassan visszajöttek, de így sem unatkoztam olvasás közben.

A Mesemaraton egy lovasverseny, amelyet Hella Postor, az unatkozó korosodó milliomosnő szervez unalmában... Egy merő véletlen folytán találkozik Athéna Dobossal aki az ifjúkori önmagára emlékezteti aminek következtében elhatározza hogy Kupidót játszik és összehozza Athénát régi szerelme fiával - kerül amibe kerül... Megismerjük még Redfordot az idős nő testőrét/titkárát, akinek az a dolga hogy megvédje Athénát az itt ott felbukkanó gonosztevőktől. Ne kérdezzétek hogy mit akarnak a gonosztevők. Egyrész Redford hobbija hogy folyamatosan keresztbetesz nekik, másrészt egy ponton Don Jarrat (Hella Postor ex kedvesének fia) el akarja rabolni Athénát aki még korábban rossz helyen volt rossz időben és azt hiszik ő tulajdonított el pár láda kábítószert tehát mások is üldözik. Mindenki képben van? 

A felvonultatott szereplők mindegyike megér egy misét, ám összességében nem sok szerepet kapnak mert Athénának és Redfordnak meglehetősen sok dolga akad a nyomukban lévő maffiásoktól. A könyv az írónő bevallása szerint burleszk, aminek minden tekintetben meg is felel. Az elejétől fogva sikerült olyan szereplőket kreálnia akik tökéletesen hozzák a csetlést botlást, kavarodást, elcserélést és felettébb szerethetőek. Egy könyvben azért eléggé furcsállottam mindezek leírását és bár tökéletesen el tudtam képzelni, nálam nem érte el a kellő hatást. Ráadásul a stílus hagyott kívánnivalót maga után, idegesítettek a rövid mondatok és egyáltalán nem volt gördülékeny a fogalmazás - bár kétségkívül akadtak gyöngyszem mondatok és aranyat érő szóösszetételek. Összességében jó volt nosztalgiázni egy sort és rögtön bele is kezdtem a folytatásba.

Az Emlékfutam a várakozásaimmal ellentétben teljesen más stílusban íródott, más tipusú főszereplőkkel és problémákkal - nekem tetszett az elgondolás, mert én is azt vártam hogy ez csak egy egyszerű folytatás lesz és kellemesen csalódtam. Viszont túlságosan is hasonlít Fable "új tipusú" könyveihez, a két főhős, a sokkal komolyabb bűntények mind a későbbi könyveire emlékeztettek.

A történet szerint a már extrém idős Hella Postor ismét lovasversenyt szervez, amelyre még őrültebb társaság jelentkezik mint legutóbb. Számomra itt a mellékszereplők már túl sokak voltak, sokkal több szerepet kaptak, ami jó, de a kevesebb több elve itt is érvényesülhetett volna szerintem. A halottsminkelő mérges törpe, az üldőző férj és pszichológus, a vámpír (a lova kivételével) mind kimaradhattak volna, és még így is lett volna bőven elég érdekes karakter. 

Két főhősünk Brayden és Allegra (elő kellett kotornom a könyvet mert elfelejtettem a nevét) akik a még a maraton előtt véletlenül ismerkednek meg és azóta se vele se nélküle viszonyt folytatnak. Állandóan valami problémájuk van egymással de már az elején elvesztettem a fonalat miért. Sok beszélgetésük annyira mesterkélt hogy az olvasó abszolúte nem veszi komolyan míg ők tényleg vérig sértik egymást. Persze az új főszereplők is bekavarnak a maffiának és még sokmindenki másnak, tehát őket is végigüldözik a lovasversenyen. Azt kell hogy mondjam én hiányoltam Athénát és Redfordot, leglább egy cameo szerep erejéig szerepeltethették volna őket.

Remélem nem hagytam ki semmi fontosat és remélem lesz alkalmam újra Fable-t olvasni hamarosan.